A pohár

Maradj még! Olyan régen jártál nálam... Még annyi mondanivalóm van... Nézd meg még legalább ezt a vitrint... Látod, itt tartom az emlékeimet...
Ez egy herendi csésze, kicsit csorba a széle, de ha ügyesen helyezem el, nem is látszik... azt a szívet meg búcsúban vettük... hú de régen! A fényképeket is ide tettem, a kagylóhéj keret igazi balatoni emlék... hogy' lenne giccs? Ugyan! Én szeretem.

Most kicsit üres az egész... Hiányzik a pohár... Tudod melyik! Neeem? Akkor még ezt is el kell mesélnem.
Ülj le még pár percre! Meg kell hallgatnod... Nyugodtan, persze hogy nyugodtan. Teljesen nyugodt vagyok... Igazán elhiheted...

Nem maradt más kézzelfogható emlékem dédanyámtól, csak az a ragyogó pohár... utolsó darabja egy értékes készletnek, melyet lakodalmi ajándékként kapott és számomra valami furcsa keverékét jelentette a szerelemnek és a családtörténetnek. Sokáig a vitrinben tartottam, középen, a fő helyen, mint létezésem bizonyítékát és talán okát, szinte dédelgettem, ahogyan mások a nemesi származást bizonyító sárga papírokat, kutyabőröket.

Péter? Hogy jön ez ide? Péter tévedés volt. Egy idegen világ.

Lehet, hogy apróság, de kettőnk kibékíthetetlen ellentétét legjobban dédanyám poharával bizonyíthatom... bizonyíthatnám, ha erre még egyáltalán szüksége lenne valakinek.

Péter úgy jött, mint a forgószél, mint egy hirtelen nyári vihar... Bemutatták, és azonnal úgy éreztem: végre! Ő az igazi. Persze tudom, hogy mindig így kezdődik.

Két hét múlva már hozta a motyóját: odaköltözött hozzám.
Eleinte észre se vettem, hogyan vesz mindent birtokba. Bepakolt a fiókjaimba, arrébb húzott egy asztalt... átrendezte a foteleket. Tehette, én dolgoztam, ő szinte egész nap otthon volt.

 Mit csinált? Mit tudom én! Írt, mindig csak írt... Honnan tudjam én azt, hogy mit írt! Párszor akarta mutatni... meg hogy majd felolvassa... de volt is nekem időm ilyesmire! Örültem, ha legalább egy krimit el tudtam olvasni az ágyban, abba is beletelt néha három hét is, mire végére értem.

 Pénzt? Azt kapott néha valahonnan. Úgy látszik, akadnak még olyan pihentagyúak, akik buknak az olyan unalmas firkákra, amiket az ilyen Péter-féle alakok követnek el. Na, nem?

Eleinte, nem mondom, hogy nem imponált: költő... vagy író, meg ilyesmi. Meg aztán, mire hazaértem, a lakást is mindig rendbe szedte. Ezért a kényelemért sok mindent elnéztem neki akkor is, amikor az első nagy lángolás már múladozni látszott. Csak ne akart volna mindent átrendezni körülöttem!

Naponta ismétlődtek a szóváltások. Kértem, hogy hagyja abba. Ne nyúljon semmihez... így szoktam meg. Így szeretem. Ne akarja a megszokott életemet teljesen felfordítani... és ne nyúljon a vitrinemhez! Az istenért, legalább a vitrint hagyja békén!

Aztán egy délután... Képzeld csak el! Hazaérek fáradtan, mint egy igásló... és mit látok? Ott áll Péter a konyha közepén és iszik!

Hogyhogy mit iszik? Vizet, mint mindig, de nem ez a fontos... hanem, hogy miből iszik! Ott áll a konyha kellős közepén és vizet iszik a dédanyám kristálypoharából! Mindig nagyon tapintatos voltam hozzá, de akkor hirtelen fejembe szállt a jó ideje visszafojtott méreg:
- Van neked eszed? Hát konyhában vizet... kristályból kell inni? - vissza is tettem a poharat a helyére.

Azt hiszed, megértette? Azt hitte, csak vicc... vagy mit tudom én: makacskodás. Akinek nincs stílusérzéke, annak az ember hiába beszél, hogy kristályból pezsgőt vagy vörösbort lehet csak, de azt se akármilyent, és főleg nem a konyhában!

Minden nap előszedte azt a nyavalyás poharat. Végül meguntam, hogy naponta ugyanaz és ugyanaz és hiába. Már nem szóltam, csak megpróbáltam másfelé nézni, hogy ne is lássam a konyhaasztalon a pöttyös vizeskancsó mellé tett talpas poharat.

Hogy én voltam a rossz? Mit mondtam én? Semmit. Már régóta nem szóltam semmit. Se a pohárról, se a stílusról. Másról se.
Egyik este mégis összecsomagolt!

 Nem akartam hinni a szememnek.
A konyhaajtóból visszanézett, de nem tette le a bőröndjét.
Elfordultam, hogy ne lássa rajtam, mit érzek. Remegő kézzel töltöttem csurig dédanyám kristálypoharát... nem tudtam szólni, csak ittam... ittam a vizet.

Még visszaszólt:
- Azt hittem, a fejemhez akarod vágni! - ennyi volt a búcsú, azzal elment.

Elejtettem a poharat. Vége.
Ha már el kellett törnie annak a gyönyörű pohárnak, azt hiszem tényleg jobb lett volna, ha Péter fejéhez vágom... Hát nem igaz?

Már indulsz? Te is elmész? Mért hagy engem mindenki egyedül? Mért nem lehet engem szeretni?