Sida blogja

Ni csak, mit találtam! Bakár-féle naptár, majdnem hatvan éves! Ismertem a kiadóját.
Bakár úr törékeny, szinte csenevész ember volt, pár szál haja zsírosan tapadt a fejére. Kicsit viszolyogtam tőle. A szavakat úgy formálta, mintha mindig valami kétértelmű dolgot mondana... lehet, hogy mondott is, ezt gyerekként nem tudtam megítélni, pedig ugyancsak hegyeztem a fülem.
Újságírónak nevezte magát, de hogy cikkei is megjelentek volna? Inkább olyasmit hallottam, hogy nagy nőbolond, mindenkire ráhajt... Meg mindenféle üzletelés... Mint ez a magánkiadású naptár is!
Maga házalt vele.

Kincses Kalendárium! Az igen! Azt anyám már meg is rendelte, mint eddig is, minden évben.
Bakár úr naptárára tehát nem volt szükség, de egy egész délutánon át ott győzködött nálunk, hát mit volt mit tenni, meg kellett venni ezt is, hogy végre lerázzuk.

Alig tette ki a lábát, körülültük az asztalt, hogy közösen bejelöljük a családi ünnepeket, ahogy azt illik: névnapokat, születésnapokat, egyéb évfordulókat. Ki ne maradjon senki köszöntése! Időben fel kell adni a jókívánságokat Karácsonyra, Újévre is! Fontos ügyek ezek. Mióta megismertem a betűket, az én feladatom lett szépen megcímezni az ünnepi képeslapokat.
Aztán: Milyen hosszú lesz a február? Szökőév a következő, vagy sem?
Ha Bakár úrra bízták volna, bizony hosszú február köszöntött volna ránk! Csak ámultam! 30-napos!
Ezt anyám még mentegette: biztos a nyomdában rontották el...

Nézzük csak a Húsvétot! Annak évente máshol a helye. Hogy is szól a szabály? A tavaszi napéjegyenlőség utáni... na, keressük meg inkább!
A húsvéti ünnepkörhöz érve jött az igazi meglepetés...
Nézd csak meg! Ilyen naptár nincs több a világon! Ebben hamvazószerda zöldcsütörtökre esik!
Ettől bizony már anyám is méregbe jött.

Ahogy a felnőttektől hallottam, mindig ilyenek voltak Bakár úr üzletei, de azért az első méreg elmúltával még hetekig nevettünk a furcsa naptáron. Családilag.
Anyám, aki nagy heccmester volt, hamarosan ki is találta, hogyan tréfálja meg Bakár urat a ráerőszakolt, felesleges vásárlás miatt.

A nők!
Szerelmes levél Bakár úrnak!
Én írtam. Diktálásra, persze. Mert nekem kell a szépírást gyakorolni. Meg aztán, ha baj lenne belőle, és valakinek eszébe jutna nézni az írást, rólam úgyse tételezné fel senki ezt a mókát.

Gyönyörű levél volt. Ma nem tudom, Tatjána leveléhez hasonlíthatnám-e, de akkor... teljesen elbűvölt... hogy mennyire... és milyen régóta... és nincs más vágya... meg ilyesmi. A levél végén volt a lényeg: melyik nap, hány órakor, a Park mozi előtt... Legyen Bakár úr gomblyukában fehér szegfű és a biztonság kedvéért összecsavart újságot is tartson a kezében, hiszen szegfűje másnak is lehet. Tévedés kizárva.

Nem értettem, miért kellett Bakár urat így megjelölni, hiszen a titkos imádónak csak tudnia kellett, kit keressen, de ezen rajtam kívül senki nem akadt fenn... mint kiderült, maga a randevúra hívott férfiú sem.

Elkészült a levél. Aláírás: Finike.

A magam részéről ez teljesen megnyugtatott. Nem névtelen levelet írtam, sőt! Maga Finike létező, általam is ismert személy volt. Azt nem tudom, hogy ez volt-e az igazi neve, magunk között mindenesetre így hívtuk a szemközti ház házmesternéjét. Naponta láttam, ahogy söpri a járdát, slamposan, papucsban, kendője alól kilógott a kócos haja. Mi, gyerekek nem szerettük, mert mindig kiabált. Ha nem velünk volt baja, akkor talált mást. Talált is. Hol egy tölcsér fagylaltot tálalt le valaki a járdára, hol kutyapiszok, vagy egy részeg ember nyoma, de mintha mindig, minden szemét egyedül az ő járdájára kívánkozott volna.

Finike részére is készült egy levél.
- Férfiasabb írás kell! - nyilatkozott anyám. Így hát ezt nem velem íratták. Örültem, mert ennek a végére csak ennyi került: Egy csodálója. - ami ugye mégiscsak névtelen levelet jelent.

Vasárnap este volt a randevú ideje. Minden villanyt eloltottunk, hogy a nyitott ablak libegő függönye mögül jól lássuk az utcát, de kívülről ne lehessen észrevenni, hányan szorongunk odabenn az eseményekre várva. Kihajolni egyszerre csak egy személynek volt szabad, hogy a feltűnést elkerüljük.

A nagy esemény terv szerint indult. Már fél órával a kitűzött idő előtt feltűnt Bakár úr alakja a lejtős Malom utca felső végében. Ott kellett elmennie az ablakunk előtt, hiszen a mozi az alsó szomszédunk volt.

Lassan, sétálva közeledett, majd meg-megállva rótta az utat fel-le a mozi előtt. Minden kellék a helyén volt: újság a kezében, hatalmas fehér szegfű a férfi ünnepi, sötét öltönyének gomblyukában. A jelenség nem sokáig volt ilyen feltűnő, mert hamarosan szállingózni kezdtek az emberek az esti előadásra s Bakár úr el-eltűnt a gyülekezők között.

Mire kisebb tömeg lepte el a mozi környékét, áldozatunk már izgatottan kapkodta a fejét... láthatóan keresett valakit.

Anyám unott arcot vágva kinézett az ablakon.

- Kézcsókom nagysasszony! - pillantott fel rá Bakár úr, mit sem sejtve.
- Jó estét! Nocsak! De szép virágja van! Csak nem egy kislányt vár? - kérdezte anyám ártatlan arccal.
Bakár úr zavartan hehergett:
- Hát, kérem... Nem tudom... ugyebár... még nem néztem meg azon a helyen! - heherészett, majd biccentett, kissé meghajolt és továbbsétált.

Lassan kiürült az utca... az emberek bementek a moziba... de hol marad a fő attrakció?

Hol van Finike?

Na, végre! Kinyílt a szemközti ház kapuja és kilépett rajta... Te jó atyaisten! A kapun Bódi bácsi, Finike férje, a kis mokány suszter lépett ki. Szétterpesztett lábakkal, zsebre dugott kézzel állt meg a kapuban. Jól láttuk, hogy csak úgy vörösödött az arca a végsőkre elszánt bátorságtól, vagy legalábbis egy jó adag szíverősítőtől. Hadvezéri tekintettel mérte végig az utcát, amire nem nagyon volt szükség, mert addigra már csak Bakár úr volt ott az egyetlen szóba jöhető célpont.

A történelmi találkozásra az úttest közepén került sor. Bódi bácsi harcias szóáradata először szinte lehengerelte ellenfelét, de ahogy magához tért megdöbbenéséből, az újságíró se hagyta magát. A heves szóváltásból nem sokat értettünk...

A környék ablakai sorra kinyíltak...

Bódi bácsi érezte, hogy mellette van az igazság, és a közönség várakozását is ki kell végre elégíteni, ezért szinte színpadi pózban mennydörögte el a végső tromfot:

- Hazudsz gazember! A feleségem nem hívhatott ide! Ő se írni, se olvasni nem tud! - azzal megragadta Bakár úr zakóját... másik kezében mintha bokszer villant volna az utcalámpa fényében.

Szerencsére csak hadonászott vele.

Bakár úr kitépte magát Bódi bácsi kezéből és futásnak eredt. Soha többé nem jött az utcánkba... se naptárral, se naptár nélkül.

Hiába, no! A legtökéletesebb tervbe is csúszhat hiba. Egy homokszem a fogaskerekek között... és micsoda baj kerekedhet belőle... de itt szerencsére minden jól végződött.

Az ügy nyertese végül Finike lett. Ezután már nem kellett neki járdát söpörni. Attól a naptól fogva Bódi bácsi végezte a szokásos napi takarítást a ház előtt, nehogy megint megkívánja valami felelőtlen úriember az ő szeretett hitvesét.

ÓVODÁSOK CUKI KIS ÉNEKE
(Füle Sándor 
Kis költők depis kis dala)

Óvodásnak lenni keserű valóság. 
Csak firkálni tudok, ezért esz a kórság. 
Jön az óvóbácsi , mikor rossz a napja,
az én szép rajzomat a fejemhez csapja.

Mondjam kritikusnak? Az talán csúnya szó? 
Ilyen egy óvodás szájára nem való! 
Aki itt csúnyát mond, az lesz majd a jussa, 
szégyenszemre egyből mehet a sarokba.

Óvodásnak lenni, mégiscsak kényelmes, 
ha a gyerek csöndes, mindig engedelmes. 
Firkálgat, ha szabad, ha nem : megül szépen, 
fő, hogy a nagyokra, áhítattal nézzen.

Óvodásnak lenni játék, csigabiga! 
Hintalóra ülhet, ha nincs semmi hiba. 
Várat építhetünk kinn, a homok dombra. 
Óvóbácsi szerint, a mi várunk ronda.

Aki ilyet állít, annak lelkén szárad, 
ha az óvodánkban nem láthatók várak. 
Láttam én, hogy szebbet ő se tud csinálni. 
Megnézheted te is, apu, anyu, bárki.

Óvodásnak lenni, mégis öröm, hiszen, 
ha megnövök lehet, hogy még sokra viszem. 
Moderátor leszek, ha nem ma, majd holnap, 
s én dirigálok majd az óvóbácsiknak!

Átmentem az étkezdébe

(Petőfi Sándor: Befordultam a konyhára) 

Átmentem az étkezdébe,
Megnézni, mi lesz ebédre,
De a füst már elárulta,
Odaégett a káposzta. 

Odaégett, oda biza’!
Nem is mennék enni oda,
De mit tegyek, ha megláttam,
Hogy ott benn egy bögyös lány van. 

Úgy betüzelt, hogy az csoda!
Így égett le a káposzta.
Ha megégett, én is égtem,
De engem nem érhet szégyen... 

Rendelek én egyéb kaját:
Kilenc tojásból rántottát!
Nem hagyott az cserben soha.
Gyere babám, aztán nosza!

Kiben nem merült még fel a gondolat, hogy jó lenne látni saját temetését! Megtudni kik jöttek el! Sajnálkoznak-e? Megbánták-e, ha igazságtalanul bántottak?Ott vannak-e a sírnál, akik életünkben a hátunk mögött acsarkodtak, hogy most álszent könnyekkel mutassák az ismerősöknek, mennyire szerettek? Emberi vágy megtudni minden titkot.
Idős színész ismerősöm egy különös vágyáról írt levelében. Szeretné a temetésén még egyszer megnevettetni az embereket. Nem tudom, hogyan képzelte, de ebből a kívánságból született a következő vers:
Amikor ravatalra tesznek...
 
Mint könnyű paplant,
majd megemelem,
díszes, hímes
koporsófedelem,
és kidugom a résen
legkedvesebb testrészem...
 
A kényes hölgyek nyomban
elterülnek a porban,
mások meg jót  nevetnek:
Ilyen még nem esett meg!
Igy lenne jó a vége,
aztán jöhet a béke...
 
Lehet, hogy más lesz miden.
Üres nézőtér. Nincsen
tömeg, se taps, se lárma,
mert senki nem kiváncsi
e nagy előadásra.


Kedves barátom jót nevetett a versen és még ma is él, így nem volt alkalma kipróbálni ezt az utolsó színjátékot.