Sida blogja

– Hogy van tanár úr? – kérdezte egy ismerős férfihang az egészségügyi központ folyosóján várakozó tömegben.

Cukor Géza nyugdíjas számtantanár kihúzta magát és körülpillantott, mintha csak az osztályban lenne, és azt kutatná, ki mert megszólalni engedélye nélkül.

– Hogy van tanár úr? –ismételte meg a kérdést Lelkencz Lajos, hajdani él-tanuló, akit a felesége kísért ide és segített feljönni a lépcsőn az emeletre, ahol a háziorvosi rendelők voltak.

Géza bácsi végre észrevette, és bár évtizedek mélyéről merült fel benne az emlék, azonnal felismerte a régi, kedves tanítványt.

– Köszönöm. Megvagyok. Hetvenen túl, dicsekedni nincs mivel, panaszkodni meg nem érdemes hangzott a diplomatikus válasz, aztán még hozzátette: Csak a szemészre várok. Azt hiszem, új szemüveg kell – húzta ki magát, hogy ezzel is alátámassza, nem beteg ő, mint itt körülötte a többiek. Egyébként is jól tartja magát. Ha jó napja van, 10 évet nyugodtan letagadhatna, legalábbis ezzel biztatják gyakran az ismerősök. Eszi fene! Mire mennék vele? Ha tízet letagadnék, még mindig maradna 65 – szokott magában élcelődni.

– Hát te Lali, hogy vagy?

Nevezett Lali is bőven elmúlt ötven, nem is volt valami jó színben, hát csak leszegte a fejét, mint hajdan az első padban ülve, ha durcás kedvében volt.

– Van nekem elég bajom! Múlt héten jöttem haza a kórházból. Most felülvizsgálatra jöttem… meg gyógyszerért. Az is kár belém… Halottnak a szenteltvíz!

– Ugyan már Lalikám! A gyógyszert meg… nem elég kiváltani, be is kell szedni! Majd betartod, amit az orvos mond, szépen rendszeresen szeded azokat a pirulákat, aztán meglátod, rendbe jön minden… Látod én is, hogy megvagyok, pedig műtötték a gerincemet, volt már vesekövem, meg az epémmel is mennyi baj volt… Egyszer agyrázkódást is kaptam, mikor leestem a padlásról… Csak nem kell mindjárt megijedni… Azért vannak az orvosok, hogy segítsenek. Na, csak fel a fejjel!

A körülállók tisztelettel hallgatták ezt a szónoklatnak is beillő biztatást, de Lali csak legyintett:

– Könnyű magának tanár úr! Magának könnyű… Maga nem volt alkoholista!

Ezen a válaszon eléggé megdöbbent Cukor Géza nyugalmazott számtantanár és felháborodásában már majdnem kicsúszott a száján a csattanós válasz:

– Téged se géppisztollyal kergettek az alkoholizmusba! – de rápillantott a szemmel láthatóan szégyenkező asszonyra, aki Lajost segítette egyensúlyban tartani, hát csak felhúzta a szemöldökét, biccentett és összeharapta a száját. Mit is lehetne mondani? Mire valami udvarias válasz eszébe jutott volna, kinyílt a rendelő ajtaja és elnyelte Lajost, alkoholizmusával és pironkodó feleségével együtt.

 * 

– Az se bolond, aki hallgat. Most csak röstelkednék magam előtt, hogy megbántottam azt a szegény asszonykát dünnyögte Cukor Géza tanár úr két hét múlva, mikor letette a három szál szegfűt a frissen hantolt sírra.

Ismered az öreg Palló Zsuzsát? 

Az apjának szép háza, gazdasága volt itt a dombon, a Nyírfa utca végén. Meg két csinos lánya. Karcsúk voltak, bogárszeműek. 

Különösen Zsuzsika, a fiatalabb volt igen élénk, szemrevaló. 

Már 16 évesen kérője is akadt, de az anyja lebeszélte a házasságról, fiatalnak tartotta a házaséletre és ebben igaza is volt. 

Két év múlva újabb kérő jelentkezett. Akkor Zsuzsi apja szólt közbe: 

– Úgy illik, hogy az idősebb lánynak legyen meg először a lakodalma. Faluhelyen már csak így szokás. 

Ha te mégy el előbb a háztól, a nővéredet már öregnek néznék, nehezebben találna párra.

Így hát a fiatalok vártak az esküvővel. 

Addig vártak, míg a legény a városban talált munkát, aztán hamarosan leányt is, és füstbe mentek Zsuzsi álmai. 

Na, de mikor a nővére férjhez ment, tudta, hogy most már rajta a sor.
Nagy szerelem volt a következő! A legény ellen se eshetett kifogás. Magas, vállas, szép szál fiú volt. Gazdag család egy szem gyereke.
Meg is egyezett Zsuzsival, hogy az esküvő után a szülei házába fogja vinni menyecskének. 

Ment volna Zsuzsi örömmel, de az anyja lebeszélte. 

– Gondold meg! Ezeknek több van, mint nekünk. Oda mennél anyós mellé cselédnek? Hogy ugráltasson? Dolgoztasson? Én csak tudom!
Felhánydálja  majd az anyós, hogy mit hoztál a házhoz. Még azt is, hogy nővéred van, így neked csak fél örökség jár utánunk.

Addig beszélt az anyja Zsuzsinak, míg az megértette, hogy ebből a házasságból se lehet semmi, mert a legény megmakacsolta magát, 

hogy ő bizony nem költözik el a szülei házából. 

Ha az elszalasztott kérők miatt sírdogált, az anyja megnyugtatta. 

– Egyet se félj! Kár lenne elpotyázni szép, fiatal lányságodat. Tudd meg, míg én élek, addig fiatal vagy! 

Ezt Zsuzsa hitte is, nem is, de mikor az anyja meghalt, valóban érezte, hogy most már ő is elkezd öregedni. 

Sok volt a dolga. Nővére Pestre költözött a párjával. Zsuzsira maradt minden gond. Ellátta az idős apját, kézben tartotta a gazdaságot. 

Múltak az évek, a szép Zsuzsát még mindig kerülgették a legények, de már inkább csak szórakozni akartak vele. A lány meg csak azzal törődött, 

hogy az apja meg ne tudja. 

Csinos volt még most is a korához képest, de egyszer csak azt vette észre, hogy már csak elvált ember, özvegy, meg öreglegény kerülgeti. 

Ami másnak nem kellett, azt ő is lefitymálta. 

Egy-egy családos ember még horgára akadt, de egyik se állt kötélnek, hogy Zsuzsanna miatt végleg otthagyja a párját. 

A félszemű lakatos elvált ember volt, de hízelgett a lánynak a tudat, hogy jóval fiatalabb nála az embere, s úgy érezte, ő maga is fiatal mellette. 

Addig jártak, míg egy este a lakatos hozta a motyóját és beköltözött Zsuzsa néne szobájába. 

Másnap kitört az apa: 

– Ezt a félszeműt hozod ide? Elment neked az eszed! Ötvenéves korodban is különbet kapsz ennél! 

– Jaj, apa – pityeredett el a lány – hiszen már hatvanöt is elmúltam! 

Az öreg csak bámult, és nem szólt egy szót se. 

A lakatos pedig maradt. 

Maradj még! Olyan régen jártál nálam... Még annyi mondanivalóm van... Nézd meg még legalább ezt a vitrint... Látod, itt tartom az emlékeimet...
Ez egy herendi csésze, kicsit csorba a széle, de ha ügyesen helyezem el, nem is látszik... azt a szívet meg búcsúban vettük... hú de régen! A fényképeket is ide tettem, a kagylóhéj keret igazi balatoni emlék... hogy' lenne giccs? Ugyan! Én szeretem.

Most kicsit üres az egész... Hiányzik a pohár... Tudod melyik! Neeem? Akkor még ezt is el kell mesélnem.
Ülj le még pár percre! Meg kell hallgatnod... Nyugodtan, persze hogy nyugodtan. Teljesen nyugodt vagyok... Igazán elhiheted...

Nem maradt más kézzelfogható emlékem dédanyámtól, csak az a ragyogó pohár... utolsó darabja egy értékes készletnek, melyet lakodalmi ajándékként kapott és számomra valami furcsa keverékét jelentette a szerelemnek és a családtörténetnek. Sokáig a vitrinben tartottam, középen, a fő helyen, mint létezésem bizonyítékát és talán okát, szinte dédelgettem, ahogyan mások a nemesi származást bizonyító sárga papírokat, kutyabőröket.

Péter? Hogy jön ez ide? Péter tévedés volt. Egy idegen világ.

Lehet, hogy apróság, de kettőnk kibékíthetetlen ellentétét legjobban dédanyám poharával bizonyíthatom... bizonyíthatnám, ha erre még egyáltalán szüksége lenne valakinek.

Péter úgy jött, mint a forgószél, mint egy hirtelen nyári vihar... Bemutatták, és azonnal úgy éreztem: végre! Ő az igazi. Persze tudom, hogy mindig így kezdődik.

Két hét múlva már hozta a motyóját: odaköltözött hozzám.
Eleinte észre se vettem, hogyan vesz mindent birtokba. Bepakolt a fiókjaimba, arrébb húzott egy asztalt... átrendezte a foteleket. Tehette, én dolgoztam, ő szinte egész nap otthon volt.

 Mit csinált? Mit tudom én! Írt, mindig csak írt... Honnan tudjam én azt, hogy mit írt! Párszor akarta mutatni... meg hogy majd felolvassa... de volt is nekem időm ilyesmire! Örültem, ha legalább egy krimit el tudtam olvasni az ágyban, abba is beletelt néha három hét is, mire végére értem.

 Pénzt? Azt kapott néha valahonnan. Úgy látszik, akadnak még olyan pihentagyúak, akik buknak az olyan unalmas firkákra, amiket az ilyen Péter-féle alakok követnek el. Na, nem?

Eleinte, nem mondom, hogy nem imponált: költő... vagy író, meg ilyesmi. Meg aztán, mire hazaértem, a lakást is mindig rendbe szedte. Ezért a kényelemért sok mindent elnéztem neki akkor is, amikor az első nagy lángolás már múladozni látszott. Csak ne akart volna mindent átrendezni körülöttem!

Naponta ismétlődtek a szóváltások. Kértem, hogy hagyja abba. Ne nyúljon semmihez... így szoktam meg. Így szeretem. Ne akarja a megszokott életemet teljesen felfordítani... és ne nyúljon a vitrinemhez! Az istenért, legalább a vitrint hagyja békén!

Aztán egy délután... Képzeld csak el! Hazaérek fáradtan, mint egy igásló... és mit látok? Ott áll Péter a konyha közepén és iszik!

Hogyhogy mit iszik? Vizet, mint mindig, de nem ez a fontos... hanem, hogy miből iszik! Ott áll a konyha kellős közepén és vizet iszik a dédanyám kristálypoharából! Mindig nagyon tapintatos voltam hozzá, de akkor hirtelen fejembe szállt a jó ideje visszafojtott méreg:
- Van neked eszed? Hát konyhában vizet... kristályból kell inni? - vissza is tettem a poharat a helyére.

Azt hiszed, megértette? Azt hitte, csak vicc... vagy mit tudom én: makacskodás. Akinek nincs stílusérzéke, annak az ember hiába beszél, hogy kristályból pezsgőt vagy vörösbort lehet csak, de azt se akármilyent, és főleg nem a konyhában!

Minden nap előszedte azt a nyavalyás poharat. Végül meguntam, hogy naponta ugyanaz és ugyanaz és hiába. Már nem szóltam, csak megpróbáltam másfelé nézni, hogy ne is lássam a konyhaasztalon a pöttyös vizeskancsó mellé tett talpas poharat.

Hogy én voltam a rossz? Mit mondtam én? Semmit. Már régóta nem szóltam semmit. Se a pohárról, se a stílusról. Másról se.
Egyik este mégis összecsomagolt!

 Nem akartam hinni a szememnek.
A konyhaajtóból visszanézett, de nem tette le a bőröndjét.
Elfordultam, hogy ne lássa rajtam, mit érzek. Remegő kézzel töltöttem csurig dédanyám kristálypoharát... nem tudtam szólni, csak ittam... ittam a vizet.

Még visszaszólt:
- Azt hittem, a fejemhez akarod vágni! - ennyi volt a búcsú, azzal elment.

Elejtettem a poharat. Vége.
Ha már el kellett törnie annak a gyönyörű pohárnak, azt hiszem tényleg jobb lett volna, ha Péter fejéhez vágom... Hát nem igaz?

Már indulsz? Te is elmész? Mért hagy engem mindenki egyedül? Mért nem lehet engem szeretni?

 --Rögtön jövök, csak veszek egy újságot. Várj meg itt! --mondta a férfi, és ruganyos, fiatalos léptekkel elindult a pavilonok felé. Az asszony tétován nézett utána. 

Ki mondaná, hogy elmúlt hetven éves? Még a haja is csak amolyan ezüstcirmos... több benne a fekete, mint a fehér ...soha nem fog megöregedni. Ad magára... minden nap borotválkozik. Jól teszi, van mit bepótolnia... Sokszor emlegette, milyen kínokat állt ki a középiskolában.... Hetente behívatta az igazgató, jött az oltári leszúrás a serkenő szakáll miatt...ő meg: igen igazgató úr... igen igazgató úr...és szédelegve várta a következő heti szidást. 
Nem divatozott, dehogy... akkor még nem volt divat a torzonborz külső. Az apja nem engedte borotválkozni. Az volt az elképzelése, hogy az erős szakállnak a korai borotválkozás az oka. Jót akart a maga módján, és az isten mentse meg azt, aki ellenkezni mert volna azzal, amit egyszer kimondott. 
Végül az igazgató megunta a reménytelen hadakozást: 
 --Ha hétfőn is így jössz iskolába, legjobb, ha mindjárt beküldöd apádat! Beszélni akarok vele. Majd ő ellátja a bajodat! 
 Megrémült, de kénytelen volt otthon megmondani. 
 Az apja kicsit elgondolkodott: --Nem érek rá beutazni Mohácsra. Borotválkozz ! 
Így tudta meg, tizenhét évesen, hogy van az apjánál nagyobb úr is: az iskolaigazgató... 


A férfi alakja eltűnt a tömegben. Karácsony előtt sok a vásárló, micsoda tülekedés van a standok előtt! 


Jobb lett volna, ha vele megyek, most állhatok itt, mint a birka...mint a bárányok abban a reklámfilmben. Mennyire szerettem nézni...amíg meg nem tudtam, hogy mindegyiket lekötözték a helyére a felvétel miatt... Engem mi köt ide? Talán az, hogy mindent tudok róla... A gyerekkorát, a félelmeit... olyan, mintha ő is én lennék... Na igen, a későbbi évek már hiányosak...tele ismeretlen fehér folttal... Majd egyszer, hiszen még van idő... Talán még van egy kis idő... de minek is...? 


A férfi közben odaért a bódé ablakához. 
 --Van egy Népszabadság, kedvesem? 
Ahogy arrébb lépett, mindjárt az újságra nézett: --Aj, az olvasó szemüvegem az optikusnál van. Ezt még el kell hozni, mielőtt bezár... 
Hédike, az optikus pár percet kért még, valamit csiszolt, aztán a keretet melegítette. Közben egész szóáradatot zúdított rá. Az adó...a beszerzés... a közgyógyellátás kész ráfizetés, mert a térítés kevesebb, mint amibe neki magának kerül...de kénytelen a reklám miatt... A család... és persze: hogy tetszik lenni? 


Már felpróbálta a szemüveget. Jó. Fizetett, de nem tudott, hogyan elindulni...mert nagyon rosszul hallott...hát csak bólogatott...nem tudta biztosan, hol tartanak a diskurzusban. 


Az üzletből kilépve, kihúzta magát, felvette a fiatalos tartást és elindult kényelmesen... hova is...? Ja igen... 
A sarokhoz érve tétován nézett körül. Valami csődületet látott, ami egészen dermedtnek tűnt a vásárlási lázban lüktető utcán. 
Egy mentőautó kanyarodott ki a járda mellől. Süvítése még a férfit körülvevő láthatatlan burkon is áthatolt. 
--Jaj, csak nem?! -sajdult bele a gondolat--az nem lehet...! 
Aztán meglátta az emberek között révedező asszonyt... 
--Gyere Ida, gyere , ne félj semmitől... te csak kapaszkodj belém…

Fülöpnek én neveztem el azt a fiatal, csinos férfit, akiről írok.
Nem ismertem személyesen. Egy vasárnap délutáni séta alkalmával tűnt fel.

- Ki ez? - fordultam barátnőmhöz.
- Fogalmam sincs. Azt hiszem, még sose láttam...
- Nem lehet idevalósi. Biztosan vendégeskedik valakinél.
- Milyen érdekes, intelligens arc...
- Fülöp! - csúszott ki a számon - csak a testőrség hiányzik mellőle...
- Vagy a gorillák és a diplomata rendszámú autó sofőrrel - tódította Liza.

Az idegen férfi egész megjelenése valóban olyan volt, mintha a spanyol etikett szabályai irányították volna minden mozdulatát.

Másnap az autóbuszmegállóban láttuk meg újra. Az iskola igazgatójával beszélgetett. Sajnos felszállt a buszra és eltűnt a szemünk elől.

- Feri bácsi! De jó, hogy látom! - szólítottam meg az igazgatót.
- Kézcsókom hölgyeim - udvariaskodott az öreg, aki tulajdonképpen nem is volt öreg, csak így szokták emlegetni.
- De kár, hogy későn jöttünk, bemutathatta volna ezt a jóvágású férfit, hiszen tudja: sok az eszkimó, kevés a fóka!
- Nem féltem magukat kedvesem - fogta Feri bácsi tréfára a dolgot Aztán elkomorodott: - Nagy baj lenne, ha Lacira lenne szükségük.

Elindultunk hármasban az iskola irányába.

- Ó, csak nem? - hüledezett Liza.
- Mire gondol, kedvesem? Nem, Lacit, nem a fiuk érdeklik... ha erre gondolt... de a lányok se különösebben...
- Hát akkor mi érdekli? Csak nem a kecskék? - ez utóbbit Liza szerencsére már csak a fülembe súgta egy kis vigyorral.
Szerettem volna bokán rúgni az idétlenkedésért, de az öreg már folytatta:
- Mi érdekli? Hmm. A történelem. Egyedül a történelem... Üljünk be egy kávéra a presszóba, ha már így érdeklődnek, elmondom röviden, hogy ne legyen félreértés.

Befelé menet megböktem Lizát és illik, nem illik, a fülébe súgtam:

- Te hülye! Neked mindig ökörködni kell. Biztos meghallotta az öreg a kecskét.

Némán ittuk a kávét. Mind a hárman zavarban voltunk egy kicsit.

- Az öcsém. Igen. Laci az öcsém - szólalt meg végre Feri bácsi. - Ne csodálkozzanak. 16 évvel fiatalabb, mint én. Késői gyerek volt, amolyan utolsó ajándék. Várható volt, hogy anyámnak szinte végig kórházban kell töltenie a terhességet... Vigyáztak rá, mégis koraszülés lett a vége és Laci sajnos hihetetlen kis súllyal jött a világra. Akkoriban szinte csodaszámba ment, hogy életben maradt. Mégis, milyen jóvágású legény lett belőle! Na, ugye!

- Tökéletes! - sóhajtott Liza, szinte vágyakozva.

- Ne higgyék lányok, hogy könnyű volt. Szüleink egész élete, minden energiája ráment, hogy Laci idáig jusson. Rengeteg gond volt vele. Néha bizony elégedetlenkedtem, hogy minden gondolatuk körülötte forgott, de ma már megértem. Okos gyerek lett belőle... a maga módján! A történelem a vesszőparipája. Az évszámok, összefüggések szinte automatikusan vésődnek az agyába.
- Ez egy nagyszerű sikertörténet! - ámuldozott Liza.
- Hát nem egészen...
- Miért?
- Nem tanulhatott tovább úgy , mint a többi gyerek.
- Ilyen ésszel? Talán valami politikai ügybe keveredett? ...Vagy drogosok közé?
- Ugyan, dehogy! Más, egészen más... ha már benne vagyunk, ezt is elmondhatom. Mondtam, hogy koraszülött volt. Eleinte nem látszott semmi eltérés... talán kicsit gyámoltalanabb volt, mint a többi gyerek. Iskolába került és akkor derült ki, hogy... hogy - Feri bácsi akadozva kereste a szavakat - kiderült, hogy nem lehet megtanítani a számolásra. Nincs semmiféle számfogalma. Az orvosok szerint az agyának az a része, ahol a matematikai képességek vannak, nem fejlődött ki. Ír, olvas... de mennyit olvas! Minden számot, évszámot megjegyez, de ma se tud elmenni a boltba vásárolni, mert fogalma sincs árakról, pénzről, a visszajáróról. Kenyeret se tud venni, mert a kasszánál odaad öt forintot, vagy ezret, hiszen nem tudja, hogy mi mennyibe kerül és melyik bankjegy mennyit ér. Nem figyelték? A buszjegyet is én vettem meg neki. Hát ez a probléma Lacival! - hirtelen felállt - na, induljunk, mert értekezletem lesz kettőkor.

Csak néztünk magunk elé. Alig tudtunk felocsúdni az elképesztő történet után.

Feri bácsi nem várta meg, hogy a pincér odajöjjön az asztalhoz. Biccentett és a pulthoz ment fizetni. Mit is tudtunk volna mondani erre a históriára?

* * *

Liza elköltözött. Áthelyezték, vagy megpályázott egy jobb helyet, nem tudom. Még váltottunk néhány levelet, aztán az is abbamaradt.

Talán három év, vagy több is eltelt, mire újra találkoztunk.

Egy kis balatoni presszó kerthelyiségében üldögéltem, mikor egy elegáns fiatalasszony lépett be, babakocsit tolva maga előtt.

- Liza! - integettem neki. Első pillanatban meg se ismert, de aztán boldogan intett vissza és büszkén kanyargott felém az asztalok között a kis kocsival. Mellém ült. Puszi-puszi, ahogy szokás.

- Ehhez mit szólsz?
- Gyönyörű! Tied?
- Kié másé?! - aztán máris, mint az áradat ömlöttek az adatok Lizából: a születési súly, a baba hossza és fiú és a neve: képzeld: Fülöp! Na, nem azért, hanem Fülöp királyról... Nagyon szimpatikus... mutatták a tv-ben... stb. stb.
- Most már magadról is mesélj! Hova tűntél?
- Kerestem egy jó helyet. Sikerült. És látod: férjhez mentem.
- És? Milyen?
- A pasi? Csodálatos ember! Komoly, nem az a nőbolond, akit félteni kell. Rajtam kívül másra rá se néz. Csinos, érdekes, szórakoztató. Annyit tud mesélni... történelemről, királyokról... De azt hiszem, mindjárt jön is, meglátod... - kapkodta fejét izgatottan az ajtó felé.

Ott pedig pár perc múlva megjelent egy férfi, akinek egész megjelenése olyan volt, mintha a spanyol etikett szabályai irányították volna minden mozdulatát.

- Laci! Laci! Itt vagyunk, gyere, hadd mutassalak be! - invitálta az asztalhoz rajongva, csillogó szemekkel: Fülöpöt.