Sida blogja

A regény itt olvasható, vagy ingyen letölthető.

http://poeta.hu/ingyen/SI00_2012_01_v2013.pdf

Ni csak, mit találtam! Bakár-féle naptár, majdnem hatvan éves! Ismertem a kiadóját.
Bakár úr törékeny, szinte csenevész ember volt, pár szál haja zsírosan tapadt a fejére. Kicsit viszolyogtam tőle. A szavakat úgy formálta, mintha mindig valami kétértelmű dolgot mondana... lehet, hogy mondott is, ezt gyerekként nem tudtam megítélni, pedig ugyancsak hegyeztem a fülem.
Újságírónak nevezte magát, de hogy cikkei is megjelentek volna? Inkább olyasmit hallottam, hogy nagy nőbolond, mindenkire ráhajt... Meg mindenféle üzletelés... Mint ez a magánkiadású naptár is!
Maga házalt vele.

Kincses Kalendárium! Az igen! Azt anyám már meg is rendelte, mint eddig is, minden évben.
Bakár úr naptárára tehát nem volt szükség, de egy egész délutánon át ott győzködött nálunk, hát mit volt mit tenni, meg kellett venni ezt is, hogy végre lerázzuk.

Alig tette ki a lábát, körülültük az asztalt, hogy közösen bejelöljük a családi ünnepeket, ahogy azt illik: névnapokat, születésnapokat, egyéb évfordulókat. Ki ne maradjon senki köszöntése! Időben fel kell adni a jókívánságokat Karácsonyra, Újévre is! Fontos ügyek ezek. Mióta megismertem a betűket, az én feladatom lett szépen megcímezni az ünnepi képeslapokat.
Aztán: Milyen hosszú lesz a február? Szökőév a következő, vagy sem?
Ha Bakár úrra bízták volna, bizony hosszú február köszöntött volna ránk! Csak ámultam! 30-napos!
Ezt anyám még mentegette: biztos a nyomdában rontották el...

Nézzük csak a Húsvétot! Annak évente máshol a helye. Hogy is szól a szabály? A tavaszi napéjegyenlőség utáni... na, keressük meg inkább!
A húsvéti ünnepkörhöz érve jött az igazi meglepetés...
Nézd csak meg! Ilyen naptár nincs több a világon! Ebben hamvazószerda zöldcsütörtökre esik!
Ettől bizony már anyám is méregbe jött.

Ahogy a felnőttektől hallottam, mindig ilyenek voltak Bakár úr üzletei, de azért az első méreg elmúltával még hetekig nevettünk a furcsa naptáron. Családilag.
Anyám, aki nagy heccmester volt, hamarosan ki is találta, hogyan tréfálja meg Bakár urat a ráerőszakolt, felesleges vásárlás miatt.

A nők!
Szerelmes levél Bakár úrnak!
Én írtam. Diktálásra, persze. Mert nekem kell a szépírást gyakorolni. Meg aztán, ha baj lenne belőle, és valakinek eszébe jutna nézni az írást, rólam úgyse tételezné fel senki ezt a mókát.

Gyönyörű levél volt. Ma nem tudom, Tatjána leveléhez hasonlíthatnám-e, de akkor... teljesen elbűvölt... hogy mennyire... és milyen régóta... és nincs más vágya... meg ilyesmi. A levél végén volt a lényeg: melyik nap, hány órakor, a Park mozi előtt... Legyen Bakár úr gomblyukában fehér szegfű és a biztonság kedvéért összecsavart újságot is tartson a kezében, hiszen szegfűje másnak is lehet. Tévedés kizárva.

Nem értettem, miért kellett Bakár urat így megjelölni, hiszen a titkos imádónak csak tudnia kellett, kit keressen, de ezen rajtam kívül senki nem akadt fenn... mint kiderült, maga a randevúra hívott férfiú sem.

Elkészült a levél. Aláírás: Finike.

A magam részéről ez teljesen megnyugtatott. Nem névtelen levelet írtam, sőt! Maga Finike létező, általam is ismert személy volt. Azt nem tudom, hogy ez volt-e az igazi neve, magunk között mindenesetre így hívtuk a szemközti ház házmesternéjét. Naponta láttam, ahogy söpri a járdát, slamposan, papucsban, kendője alól kilógott a kócos haja. Mi, gyerekek nem szerettük, mert mindig kiabált. Ha nem velünk volt baja, akkor talált mást. Talált is. Hol egy tölcsér fagylaltot tálalt le valaki a járdára, hol kutyapiszok, vagy egy részeg ember nyoma, de mintha mindig, minden szemét egyedül az ő járdájára kívánkozott volna.

Finike részére is készült egy levél.
- Férfiasabb írás kell! - nyilatkozott anyám. Így hát ezt nem velem íratták. Örültem, mert ennek a végére csak ennyi került: Egy csodálója. - ami ugye mégiscsak névtelen levelet jelent.

Vasárnap este volt a randevú ideje. Minden villanyt eloltottunk, hogy a nyitott ablak libegő függönye mögül jól lássuk az utcát, de kívülről ne lehessen észrevenni, hányan szorongunk odabenn az eseményekre várva. Kihajolni egyszerre csak egy személynek volt szabad, hogy a feltűnést elkerüljük.

A nagy esemény terv szerint indult. Már fél órával a kitűzött idő előtt feltűnt Bakár úr alakja a lejtős Malom utca felső végében. Ott kellett elmennie az ablakunk előtt, hiszen a mozi az alsó szomszédunk volt.

Lassan, sétálva közeledett, majd meg-megállva rótta az utat fel-le a mozi előtt. Minden kellék a helyén volt: újság a kezében, hatalmas fehér szegfű a férfi ünnepi, sötét öltönyének gomblyukában. A jelenség nem sokáig volt ilyen feltűnő, mert hamarosan szállingózni kezdtek az emberek az esti előadásra s Bakár úr el-eltűnt a gyülekezők között.

Mire kisebb tömeg lepte el a mozi környékét, áldozatunk már izgatottan kapkodta a fejét... láthatóan keresett valakit.

Anyám unott arcot vágva kinézett az ablakon.

- Kézcsókom nagysasszony! - pillantott fel rá Bakár úr, mit sem sejtve.
- Jó estét! Nocsak! De szép virágja van! Csak nem egy kislányt vár? - kérdezte anyám ártatlan arccal.
Bakár úr zavartan hehergett:
- Hát, kérem... Nem tudom... ugyebár... még nem néztem meg azon a helyen! - heherészett, majd biccentett, kissé meghajolt és továbbsétált.

Lassan kiürült az utca... az emberek bementek a moziba... de hol marad a fő attrakció?

Hol van Finike?

Na, végre! Kinyílt a szemközti ház kapuja és kilépett rajta... Te jó atyaisten! A kapun Bódi bácsi, Finike férje, a kis mokány suszter lépett ki. Szétterpesztett lábakkal, zsebre dugott kézzel állt meg a kapuban. Jól láttuk, hogy csak úgy vörösödött az arca a végsőkre elszánt bátorságtól, vagy legalábbis egy jó adag szíverősítőtől. Hadvezéri tekintettel mérte végig az utcát, amire nem nagyon volt szükség, mert addigra már csak Bakár úr volt ott az egyetlen szóba jöhető célpont.

A történelmi találkozásra az úttest közepén került sor. Bódi bácsi harcias szóáradata először szinte lehengerelte ellenfelét, de ahogy magához tért megdöbbenéséből, az újságíró se hagyta magát. A heves szóváltásból nem sokat értettünk...

A környék ablakai sorra kinyíltak...

Bódi bácsi érezte, hogy mellette van az igazság, és a közönség várakozását is ki kell végre elégíteni, ezért szinte színpadi pózban mennydörögte el a végső tromfot:

- Hazudsz gazember! A feleségem nem hívhatott ide! Ő se írni, se olvasni nem tud! - azzal megragadta Bakár úr zakóját... másik kezében mintha bokszer villant volna az utcalámpa fényében.

Szerencsére csak hadonászott vele.

Bakár úr kitépte magát Bódi bácsi kezéből és futásnak eredt. Soha többé nem jött az utcánkba... se naptárral, se naptár nélkül.

Hiába, no! A legtökéletesebb tervbe is csúszhat hiba. Egy homokszem a fogaskerekek között... és micsoda baj kerekedhet belőle... de itt szerencsére minden jól végződött.

Az ügy nyertese végül Finike lett. Ezután már nem kellett neki járdát söpörni. Attól a naptól fogva Bódi bácsi végezte a szokásos napi takarítást a ház előtt, nehogy megint megkívánja valami felelőtlen úriember az ő szeretett hitvesét.

Boldog ember, akinek a foglalkozása egyben a hobbija is, de nem lehet mindenkinek ilyen szerencséje. Élni csak kell valamiből. Ha meg már családja, pláne gyerekei is vannak, nemigen válogathat az ember ízlése szerint a szórakozásból.

A vadászat – például – drága dolog egy hivatalnok, vagy tanár részére. Be kell lépni egy vadásztársaságba, ami már maga is komoly összeg, de ott van még a tagdíj, és a felszeretés beszerzése is egy vagyon. Vadászpuska, lehetőleg távcsöves, aztán lőszer, de valami menő vadászruha nélkül hogy’ nézne ki a kezdő, a pénzes tagtársak között! Ha mindaz meglenne, amiről egy leendő vadász álmodik, akkor se mehet azonnal a területre, mert előtte vizsgát kell tenni. Komor Dávidot már az anyagiak elrémítették, a várható vizsgától meg szinte pánikba esett. Jobbik eszére és a nejére hallgatva kijelentette, hogy ő keres annyit, hogy évente kétszer megvegye azt a fél kiló vadhúst az áruházban, hogy a zsömlegombóc ne a pucér tányéron landoljon.

– Horgászni fogok!

– Persze! Órákig akarsz a vízparton ülni egy bottal a kezedben? Utána egy hétig vakargathatod a szúnyogcsípéseket! Amilyen peches vagy, úgyse fognál mást, mint keszeget.

Komor Dávid hamar le hagyta magát beszélni a horgászatról is, mivel éppen kiújult az aranyere és így nem érezte úgy, hogy neki feltétlenül a vízparton kell üldögélni hét végén. Elég, ha az egész hetet az íróasztala mellett tölti.

– Olyan szórakozást válassz, ami miatt nem kell napokra magára hagyni a családot. Ha te vadászol, horgászol, vagy netán kajakozni akarsz minden hétvégén, a fiaid azt se fogják tudni, hogy van apjuk! Mért nem gyűjtesz bélyeget? Azt itthon is csinálhatod.

– Nem érdekelnek a bélyegek.

– Akkor olvass! Két fejezet között Józsika leckéjét is átnézheted.

– Egész nap beadványokat olvasok, rendeleteket böngészek, meg táblázatokat silabizálok. Estére elegem van a betűkből. A gyerek leckéje meg rád tartozik. Így egyeztünk meg, nem emlékszel?

– Emlékszem, de az akkor volt! – vágta rá az asszony morcosan – akkor még nem tudtam, mennyi munkája van egy feleségnek, ha a férje hobbizni akar!

–  Barátom, Géza galambokat tart. Postagalambjai is vannak. Még kiállításra, versenyekre is jár velük. Nekem is nagy kedvem lenne hozzá.

– Neki saját kertes családi háza van. Azt tesz, amit akar. Hol tartanád őket? A padláson? Minket a többi lakó kiutálna innen a panelból, ha a galambjaid összetojnák a fenn száradó ruhákat, vagy a teraszukra szállnának a macskájuk eledelét csipegetni.

– Virág! Virágot kellene ültetni.

– Hozhatok neked a csarnokból pár cserép muskátlit. Kitesszük az ablakokba és jól van. Semmi gond nem lesz velük. Megfelel?

–Nem ilyesmire gondoltam. Hazafelé láttam egy plakátot. Kaktuszkiállítás. Csupa különlegesség! Megnézhetnénk. Esetleg veszünk is egy cseréppel. Kaktusza nem mindenkinek van.

Hét végén a házaspár elment a kiállításra. A négyéves Pubit és kisiskolás bátyját is magukkal vitték, had lássák ők is apjuk új kedvenceit. Mindannyian megcsodálták a virágzó kaktuszokat és hosszas válogatás után közös megegyezéssel megvettek egy kis cserép kaktuszt.

Komor Dávid azonban nem olyan ember volt, aki egész hétvégén egyetlen mamilláriát nézeget. Különben is: egy kaktusz nem kaktusz! Mire felesége észbe kapott, férje már a kaktuszgyűjtők népes táborát szaporította.

 Az asszony hamar rájött, hogy párját csak a kiállítások, az új növények beszerzése érdekli. Kaktuszainak további sorsát – mint várható volt – a család tagjaira bízta. Szerencsére a kaktuszok jól bírják a szárazságot, így a sanyarú körülmények ellenére – vagy talán éppen azért – bőven virágoztak.

Az első meleg nyári nap azonban a bajok kezdetét is jelentette. A nyitott ablakokon beáradó levegő minden ajtónyitásra meglebbentette a függönyöket.  Hol az egyik, hol a másik horgas tövisű növény akaszkodott a csipkébe, cserepestől hintázva a huzatban. Csak az olló segített. A tövisek lenyírása nem fokozta a kis törpék esztétikai értékét. A kaktuszok – ideiglenesen – az ablakpárkányról a parkettre kerültek.

Mikor a mezítláb szaladgáló Józsika rálépett egyikre, és órákig kellett csipegetni a talpából a pirinyó beakadt horgokat – ami szinte közelharccal járt –  a gyermekeit féltő anya dühödt fúriává változott és kijelentette:

–  Vagy én… vagy a kaktuszok!

Így a törpekaktuszoknak távozniuk kellett a házból, bár Komor Dávid kellemesebb megoldást is el tudott volna képzelni magának.

Már a következő napon, büszkén állt elő új ötletével, mely akár a megoldás kulcsa lehetett volna – szerinte.

– Sikerült elcserélni!– lelkendezett Dávid és háta mögött már hozták is a szállítók az új növényeket: egy hatalmas agavét, meg egy kisebbet. – ezek biztos, hogy nem fognak a függönyön hintázni– magyarázta.

– Az biztos! – förmedt rá az asszony – egyből le is tépik a karnissal együtt… Meg vagy te bolondulva? Ezek előbb utóbb kiszorítanak minket a lakásból.

– Az agavék maradnak!– jelentette ki Dávid, annak bizonyságául, hogy ő az úr a házban… néha. 

Néhány nap mosolyszünet után, elgondolkozott az agavék sorsán, mert neki is kényelmetlen volt kerülgetni a szúrós növényeket. Felesége is szelídebb hangot ütött meg:

– Szívecském, itt volt a Mariska néni. Nagyon megtetszett neki ez a két növény. Azt mondta nála jó helyük lenne. Nyáron, az udvaron, télen a pincében tartaná őket

A másik szobában játszó két fiú felfigyelt a beszélgetésre, ami a nyitott ajtón át fülelve, érthetőnek tűnt számukra.

– Melyiket akarod odaadni?- kérdezte Dávid.

– Mind a kettőt. Már nem bírok velük…A kicsit is, meg a nagyot is.

 A gyerekek döbbenten néztek egymásra. 

„A kicsit is, meg a nagyot is” ?

– Rendben van! Viheti őket – nyugtázta az apa.

Ezt hallva a két gyerek átrohant a szülőkhöz. Pubi, a kicsi átölelte az anyja térdeit és torkaszakadtából sivalkodott:

– Ne adjatok oda minket! Ne adjatok oda! Jók leszünk mind a ketten… 

Alig tudták meggyőzni, hogy elhiggye, nem róluk, gyerekekről, hanem a kaktuszokról volt szó. 

Mariska néni elszállította az agavékat. Helyreállt a családi béke, és ez a nyugalom addig biztosan kitart, míg Dávid nem talál újabb hobbit magának.

Öregapám
Stílusparódia
(Pertőfi Sándor: Anyám tyúkja)

Üsse kavics! Öregapám,
Itt benn gubbaszt nyár derekán?
Mi érte? Tán fáj a lába,
Azért búvik a szobába!

Máskor kedve kerekedik:
Szomszédol, meg perlekedik,
Duhajkodni akad kedve,
Míg nem verik egyszer fejbe.

Dehogy verik! Nem is merik.
Mint a papot, úgy tisztelik.
Poharába óbor csurran,
Megyéspüspök sem él jobban.

Figyeljetek! Falu szája
Az öreget ne rikálja!
Legyen neki nyugta végre,
Régen megdolgozott érte!