Az emlék-lény

Simon Roland




Az emlék-lény




Az égbolt olyan bánatos-szürke volt, mint a láthatatlan erőtérrel körbevett sivár bánya területén sínylődő fegyencek teste. A géptestű strázsák a műszak végéhez készülődtek a nyári napsugártól izzó magaslaton. A kényszermunkások átlagos magasságát 3 méter körül számolták és iszonyatos erő lakozott bennük, amelyet a felbecsülhetetlen értékű ásvány kibányászásában tudtak hasznosítani. Négy robot az új étterem felépítésével foglalatoskodott. Közülük az egyik váratlanul félbeszakította a megkezdett tevékenységét és a karbantartó helyiség felé vette az irányt. Az épületben már várt rá az egyik szolga, aki pénzt csúsztatott a kék-hideg markába. Cserébe egy cigarettát kapott, amelyet nyomban meg is gyújtott. A mechanikus építész elviharzott, magára hagyta az enyhülésre, menekülésre vágyót. Ez volt a szokásos találkozóhely, távol a kamerák és a gépek figyelő szemei elől. Ellenőrzés, hiba keresés volt az ürügy és a válasz a firtató kérdésre, hogyha az ügyeletes felettes megkérdezte, hogy hol tartózkodott az adott pillanatban.




A lény az üvegtábla elé kuporgott, reménytelenül próbált kényelmes pozícióba ülni és kibámult az ablakon, mélyen lélegzett. A házat nem az ő méretére tervezték. A társai egy újabb mázsás rakománnyal érkeztek a bánya mélyéről a felszínre és a földet a kinccsel együtt a szalagra borították, miközben látta az előbbi cinkos társát, amint egy hatalmas méretű oszlopot vágott több darabra a lézer segítségével, majd az egyik méretre vágott pillérrel elrohant. Az ablakban elmélkedő kérdéseket tett fel– Mi szükség van a testi erőnkre? Miért vagyunk itt? – Nem tudott visszaemlékezni a bányamunka előtti időszakra, de érdekes módon a sorstársai is ugyanolyan amnéziában szenvedtek. Az emlékek belevesztek a homályba. A bánya, a megpróbáltatás és a jeges fénylő tekintető robotok jelentették számukra az egész világot. A hullámzó füst teljesen eltakarta az elmélkedő arcát. A dombon a gépek váltották egymást, látta az elküldött üzenetet, hallotta az aznapi jelentésüket és a harsány új parancsot.




Este amikor álomra hajtotta a fejét a sorstársaival megosztott otthonában, vad jelenet kerítette hatalmába az elméjét. Ismeretlen gyönyörű vidéken járt, ahol egy távoli égitest ibolyaszínűre festette a tájat. Lassan sétált, a körülötte lévőket figyelve, apró gyerekként eltörpült a többiek között. Egy bokornak látszó lény kísérte a csapatot. A hegy óriási alakja fenyegetően magasodott föléjük. A monstrum felmordult, reszketett a lábuk alatt a talaj. Ösztönösen lekuporodott és a fejét eltakarta, amikor észrevette, hogy egy szikladarab gördült feléje. A szikla hirtelen megállt a levegőben, amikor a csoport főnöke felpillantott.




Felült, az álom kirepült a szeméből. A többiek békésen aludtak az ágyukban. Az ablakon beszűrődő holdfény egy ezüst hátú lénnyé változott, amely lassan kúszott a padlón – Nem őrültem meg, ez egy emlék volt –suttogta magának, majd visszadőlt a párnára, és sokáig vívódott magában, hogy megossza-e másokkal is az ő saját álom-emlékét, de végül úgy döntött, hogy nem. Az álom észrevétlenül ringatta a mélységes mélyébe.

A tevékenységük olyan rutinszerűen pörgött, mint az évszakok váltakozása. Újra elérkezett az este ideje. A legtöbben a párna érintésétől már álomba szenderültek. Néhányan nyitott szemmel ábrándoztak. Izgatott volt, nem tudott és nem akart elaludni. Ki akart törni a szokás börtönéből. A szeme körbejárt a szobán. Alvók és ábrándozók mindenhol. Mindig ugyanaz a kép, hang, illat, íz és érzés köszöntötte. Az ásvány sós íze, a robotok monoton zihálása egyetlen jellé állt össze a fejében. Felkelt, munkába állt, a robotokat figyelte és pihent, másnap a kör töretlenül folytatódott. Saját maga rajzolta maga körül a kört, amely bezáródott körülötte. Az egyetlen érdekes kincset a ritkán felbukkanó emlékei jelentették számára. Újra markába vette az emlékei kaleidoszkópját Az ablaküveg tükörképében látta önmagát. Újabb emlékkép érkezett a többi közé. A társaival egy pulzáló áttetsző gömbben utazott különböző formájú bolygók és holdjaik közt, az univerzum poros néma országútján, majd egyszer csak megérkeztek. Megtörtént a találkozás az idegenekkel. Egy szürke robot űzte el a távoli képet és ragadta meg a figyelmét. Az őr hatalmas lendülettel rohant a fal felé, majd eltűnt. A lelkében megbúvó kíváncsiságtól vezérelve kimászott az ablakon, kikerülte a dombtetőről induló fénycsóvát, egy pillanatra elbújt egy szikla mögé és szívdobogástól kísérve várakozott. A magaslaton a mechanika az egyik ellenőrzőpontról haladt a másikra. Amikor a pásztázó fénynyaláb a félkész épületekhez ért, akkor odasietett a barlang falához, ahol az előbb az izgága robotot látta. Amikor a kezével megérintette a falat, az sziszegve széthúzódott. - Egy rejtekajtó - A falak enyhén remegtek, úgy érezte, hogy az elméjéből kipattanó izgatottság mindenre átterjedt. Belépett a kivilágított folyosóra amely váratlanul, egy kendőt húzott a szemére és húzta maga után, mint egy pajkos gyermek, a titkos folyosója egyre mélyebbre csalogatta, egészen addig amikor beleesett egy mélyedésbe, megtapogatta a talajt, sín vezetett az alagsor másik részébe, nem egészen olyan sínpár, amely a bánya gyomrából szállítja az ásványokat a felszínre Egy veszélyes állat morgott valahol – Elvesztettem az emlékemet és a képességemet – Nem tudta, hogy mennyi ideig haladt és hogy egészen pontosan hol is járt. A dübörgő hang egyre közelebbről hallatszott. Valami hatalmas bestia tartott felé. A tapintható veszély aktiválta a képességét, az erősödő fényre koncentrált.

Az egyik automata technikus próbálta megjavítani, de az áramellátási rendszerrel és az erőtérrel még mindig van problémánk. – a metróvezető minden kérdésre válaszolt, de nem volt képes elérni az elégedettség középső szintjét sem. A két alak sok mindenben különbözött egymástól, de a közös pont volt bennük, hogy mindegyikük szerette kézben tartani az irányítást. Hiába tanulmányozta a mellette üldögélő befolyásos férfi arcát. Ügyesen elrejtette érzéseit és gondolatait. - Megfejthetetlen szobor - Mind a ketten a konzolon villogó csökkenő sebességmérőre vetették tekintetüket – Miért? – kérdezte a nyakkendős maga elé révedve. A két férfi a kormányra zuhant, a jármű csikorogva, sípolva megállt. Néhányan kiszálltak a metróból és elindultak előre a semmibe. A főnök szeme kikerekedett – Hogyan lehetséges ez? A legalább 4 méter magas lény ott állt a jármű előtt és mereven nézett rájuk. A puszta akaraterejével állította meg a mozgó járművet és tolta őket visszafelé. Azok, akik kiszálltak most a falhoz passzírozva szenvedtek az erő szorításától.

Kopogtak az ablakokon. A valóság zörgetett, de nem mindenkinek volt füle hozzá. Kinyitotta a szemét. Egyedül volt a szobában, kisétált a helyiségből. Reménytelenül esett. Megdöbbent, amikor nem találta sehol a gépeket. A robotok magukra hagyták őket. A többiek ugyanúgy viselkedtek és dolgoztak. Hiábavaló kísérletet tett, hogy elmesélje az emlékeit a megtudott igazságot és helyzet változásairól. A lények figyelmen kívül hagyták - Megőrült - morogták. Felment a dombra, még egyszer visszanézett, mielőtt a szabadság magához ölelte volna.




A lények saját maguk foglyaivá váltak, néhányan a csilléket mozgatták, míg mások a kibányászott ásványkincseket válogatták. Odalent a pulzáló szavai szürkévé váltak és elfolytak az esővízzel.