Szemeid tüze

Ölembe húzlak, s játszom mérgeddel,
Szemeid tüze az, mi nekem kell.
Ily lángok nem égtek eddig talán,
Üvölts rám, ha rossz, amit megteszünk,
Vad szenvedélyen, félek, elveszünk,
Bánat ül a szerelem italán.
De ne félj, csak hajtsd ölembe fejed
S blúzon át csodálom majd kebledet.
Az idő persze egyre csak halad,
Szívemben ül minden édes szavad.
Két szemed tüze égetve perzsel,
Még akkor is, mikor a Nap felkel.
Égessen szénné szemeid tüze:
Megállt az idő. Beragadt pora,
Az örökkévalóság mámora,
Lassan kifakad szerelmünk rügye.
Tüzes pokol pusztító parazsa
Perzsel, míg egy új kor szebb tavasza
Eléri, hisz tudja, azt akarom,
Csókod legyen éltető italom.
megöl a vágy. Tűzben ég szép szemed.
Add át magad. Add át mindenedet!

(Andornaktálya, 2014. 03. 18.)

Eredeti mű:

Ady Endre
A fehér csönd

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.