legland blogja

Elvakítod a szemem;

mint éjjelente, ha a Tejúton járok:

azok a rezgőcsípőjű,

könnyűvérű csillagok!

Elvakítod a szemem,

hiába látom már, árnyékát a kígyónak,

ott fent a fán;

akkor is leakarja szakítani, almádat a szám.

De hogy elvakítod a szemem,

köszönöm; így nem látom,

hogy megszaporodott éveim,

mily bátran jönnek velem szemben:

hogy ítéletet mondjanak,

akár már holnap, felettem!

Hogy elvakítod a szemem,

köszönöm;

de koponyám iszonyatos boltozatát,

még is összeroppantja a tudat:

hogy nem, nem;

mégsem lenne már szabad...

Mert ujjam már béna a billentyűkön,

hogy minden nap valami szépet írjon;

szívem is ütött-kopott:-meg a csókom...,

hát belátom, véget kellene hogy érjen egy hősi korszak;

aludni is kéne már egy kicsit;

vagy nagyon sokat,

és szívem világítótornyán,

lekapcsolni végleg, azokat a tűz-fényű, szerelem-lámpákat.

Elképzelem, milyen lehet a szemed;

mint felkavart tó vízén,

ha a lemenő  Nap, lángolva ott remeg.

Elképzelem a szemed:

- koldus vagyok; 

és az elém vetett, két aranypénz, rámnevet!

De elképzelem a csókod is;

- mint a Nap ha lezuhan a köre,

és megéget mindent, ami pőre!

Elképzelem az ölelésed:

- mint barna fák gyökerei,

ha belemarkolnak a vágyódó földbe!

Ó, elképzelem a csókod, ahogy fojt;

- mint mikor ha, az ember lába alól,

reggel az ébredés kirugja  a Holdat,

de a vágya még,

az álmok gyönyörű kötelén,

fuldokolva: lengve- lóg!

 hétszer csengess 

 hat nap alatt

 és öt csókot adj

 négy perc alatt 

 de ígérd meg 

 hogy bűneimért lelkemet

 háromszor feloldozod

 mikor már kétszer át tudsz ölelni

 majd egy napon

 mert úgy érzed 

 a nullánál többet jelent neked

 reggelente a mosolyom...

Oly szép és csendes vagy,

mint tó ölén délben,

ha hullámokkal játszik a nap;

de szép vagyok én is,

mint az, kit már a bitófa alatt,

megáldott egy pap.

Szép vagy, mert még nem voltál szeretőm,

s csókjaim nem égették össze rajtad;

arcod bársonyos imaszőnyegét: az ajkad!

Szép vagy és tiszta, mint kit édesanyja sírjához

még csak a Holdfény kísér,

akkor is, ha este az úton egyedül fél.

De szép vagyok én is...,

mint az utcákra lerakott kövek,

miket már lánctalpak összetörtek;

de még arra jó lehetek,

hogy Napkorong tűzű csókjaid,

rajtam melegedjenek.

Szép vagy..., de úgy lehetne már kereszt,

mellemen keresztbe rakva a kezed:

- és ha ott lesz, legyen sokáig;

Szívem, csúf koporsója felett!

Tele vagyok még ma könnyel,

de szárítsd meg arcom már holnap,

langyos tavaszi széllel...

Tele vagyok ma még széppel...

de ha nem adnám oda magamtól,

akkor is vedd el!

Tele vagyok még sötétttel,

nézz rám, és űzd el;

fénylő tekinteteddel!

Tele vagyok most könnyel,

mint kit Isten pöröllyel ver;

de még is így vagyok emberi:

- hogy tudom milyen is,

milyen a szerelemben,

tiszta szívvel veszíteni!

Igen, tele vagyok még sötéttel,

s majd holnap, ha felnézek az égre,

elkérem a fényed Isten mosolyából;

el én: száz tavaszra-télre!

Mert vasárnap ha szempillád

megérinti az eget;-mert Őt keresed,

akkor már én is ott leszek,

és úgy fogok dalolni neked,

mint bozontos fejükkel szoktak,

vágyodó örömükben tavasszal,

az ifjú szelek!

De én már oda tartanék ma is,

hol Te lélegzel minden sarjadó ágon, 

és Te vagy az a "hajszálrepedés",

az összes vasrácson;

hol a szíved melegétől szökken,

minden bokor virágba,

hol a Te csókod lesz,

az a legszebb útlevél nekem;

igen oda: a csillagokba!