PÁLYÁZATI VERSEK 2020.

kisjanko2020. április 11. 10:12

nyelvhelyesség ide -oda

eruzavéget használok verset nem a géppel
azzal írok elszoktam immár tőle de mint
emléket megőriztem számba vettem és az
ajkam megsértettem mit nekem a ceruza
csupa összevissza irkafirka féltve őrzött
tintába mártott emlék penna ósdi könyv
és ósdi táska ki van zárva te mondd meg
mit írok rigmust emlék verset rég elavult
idejét vesztett költeményeket mit tegyek
írok olyat amit ma is elfogadnak ebben a
modern világban szabályok és kötöttségek
nélkül nyelvhelyesség ide oda

szederfalu2020. március 16. 00:02

A pályázati határidő lejárt. Köszönöm a részvételt!

attis33242020. március 16. 00:00

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

piroska59542020. március 15. 23:11

piroska59542020. március 15. 23:09
A múlt
Valamikor régen hajdanán,
amikor az ember lemászott
a fáról.
Kőbaltája volt és nem beszélt .
Barangolt s csatangolt csak
portyázásból élt,
Vadászót és halászót szüntelen.
Hegyeken és völgyeken át
tévelygett.
Napok mentek,évek teltek.
Nagyon sok év elmúlt.
S megannyi gyötrelem után,
megpihent az ember,
egy időkapun ment át.
Őseink letelepedtek,
lett szép hazánk.

piroska59542020. március 15. 23:09

A múlt
Valamikor régen hajdanán,
amikor az ember lemászott
a fáról.
Kőbaltája volt és nem beszélt .
Barangolt s csatangolt csak
portyázásból élt,
Vadászót és halászót szüntelen.
Hegyeken és völgyeken át
tévelygett.
Napok mentek,évek teltek.
Nagyon sok év elmúlt.
S megannyi gyötrelem után,
megpihent az ember,
egy időkapun ment át.
Őseink letelepedtek,
lett szép hazánk.

Varazslany2020. március 15. 22:33

A leghatalmasabb

Kapu áll a messzeségben
Mely rést talál sok nemzedékben
Ott lesz az én menedékem

Hol összefonódik minden
S egyszerre létrejön egy kincsben
Mert az időnél szebb nincsen

Megragadhatalan, s csodás
Ha elveszted, te vagy a hibás
Olyan mint egy lidércnyomás

Te nem láthatsz a mélyébe
Összetörnéd, de nem fornál be
Sőt megtörnél a mérgébe

Mert hatalmasabb mindennél
Behódol neki aki csak él
Hisz senki nem lehet nagyobb az időnél

M.Steigerwaldt2020. március 15. 21:49

Az Alagút

Ha valaha is megöregszem Uram,
ha valaha is letaposom szűk zarándok utam,
nyiss nékem ablakot, nem is, alagutat,
melynek egy vége Te feléd, s egy a múltba mutat.
Én hadd állok középre, s mikor látom azt a híres fényt,
még utoljára megfordulok, s rád tekintek ismét.
Ahogy e szavakat írod Steigerwald fiam,
s bár elmondhatnám, mit tudok, de innen nincs aki hall.
Elmondanám mennyit használt, ártott ez, meg ez...
s hogy a kéz, mely átkarol, majd gyakran tőrt leplez.
De ha szólhatnék, csak azt mondanám, mindjárt legelébb:
Ne tékozold az időd, mert úgysem lehet elég!
Tudom, még kölyök vagy, ki nem lát az orra elé.
S tudom, most is rohansz valami elől, vagy felé.
Csak állj meg egy percre, és végy levegőt.
Szeretteinkkel töltsd e kis időt.
Mert oly kevésnek tetszik, ahogy végére érsz.
Mint szökik el az élet, fel sem fogja az ész.
Akik mindig is ott voltak, szerettek, neveltek,
s az is bosszant néha, ahogyan nevetnek.
Azt képzeled balgán, lehetsz velük eleget,
de tudd, a szív ha dobban visszaszámol egyet.
S mihelyt legszebb szerelmem, feleséged lesz,
amint ellopod kezét, már soha ne ereszd.
Tanítsd meg neki, mit neked tanítnék.
Lelkedre öleld, szerelmes lelkét.
Súgd fülébe: ,,Fogy az időnk évről napra, percre óráról.
Hallod szívem, hogy dobog? Most is visszaszámol.”
S a test gyümölcse, mikor áldást sarjaszt neked,
el ne merje engedni tékozló kezed.
Emlékszem, anyánk könnyezve a karomba adta.
Piciny fejét el sem bírta, de ujjam megragadta.
Mellette légy holtodig az első felsírástól.
Kezedben egy csöpp szív dobban, máris visszaszámol.
Öreg, bár ezt elmondanád, s rám nevetnél: ,,Ne félj fiam!”
De kézen fogott már a fény, s onnan nincs aki hall.
Ám nem búsulok. Az alagútban, veled ott találkozom.
S hogy addig mindezt megélhessem, így imádkozom:
,,Oh engedd meg, hogy öreg legyek, hadd legyek majd vén,
ki gyermekei gyermekének tanít, s mesél.
S amikor majd megöregszem, s hazaviszel Uram,
hadd mondhassam: Célom szebb, de mily szép is volt utam."

Gergelycsillag2020. március 15. 21:36

Magyar kenyér
Rozsdás elmémnek száraz kútja
visszhangzik a kőnek zajától,
mit önmagam mélységébe vetettem.
Nem dobtam.
Ejtettem...
Nem csobbant a víz legalján,
csak, mint halk puffanás,
jött a szívdobbanás...

És a felismerés
csendben.

Kerestem másik követ,
hát hol a víz?
Hogy a fene egye meg...
Vagy oly mély kutam, amit magam sem ismerek?
Emlékszem, mikor voltam gyerek,
e kútból mert anyám vizet.

Anyám pogácsát süt fáradt kezével,
meg nem állva gyógyít ízeket, medvehagymát
kenyérrel...

Hogy legyen és vegyen
a család apraja-nagyja.
Kovászos, jó magyar kenyér,
ahogy tisztességben megőszült anyám anyja
tanította s adta.

Lelkemnek boldogságát!

Azóta csavarkulcs a szerszám,
ha lakásban csöpög a csap,
s forralni tésztához
az ember kezének csak egy mozdulat.

De ahogy e kenyér és tiszta víz
emlékemben él,
úgy anyám fáradt keze is arcomhoz ér...
S kéri vékony hangon

Fiam!
Merj vizet...

Miaszabsza2020. március 15. 19:06

Múltlesőben

Gyerekzsivajtól hangos, sűrű nap után,
Nyikorgó ajtó csapódik lábam nyomán.
Szememet lehunyva, fáradtan lerogyok,
Ihletet meríteni csendben elbújok.
Előveszem a sokszínű Kosztolányit,
Azt gondolván, olvasok épp egy hajszálnyit.

Gondolatban máris messzire repülök,
Elképzelem, hogy az élet játék, s örök.
Átjátszom magam én is, elvisz képzetem.
Itt se vagyok, létem lebegő érzelem.
Halkan olvasom a vers utolsó sorát:
"... s akarsz, akarsz-e játszani halált?"

"Akarok hát!" - Mondom hangosan hirtelen.
Zavartan látom, egy furcsa lény itt terem.
Öregnek tűnik. Szeme mégis fiatal.
Bőre kérgesen érdes, haja fűzfa-haj.
"Üdvözöllek! Úgy hallottam, hogy játszanál.
Gyere hát velem! Én vagyok a vén halál!"

Tán hallucinálok. - Átfut a borzalom.
Magamba csípek. Fáj! Tehát nem álmodom.
Felpattanok s nézem hová is szaladjak.
Ő felnevet, bot kezével int, maradjak.
Fejemet rázom "Eszembe sincs. Elviszel!
Én még maradok, nem érem be ennyivel."

"Látom nincs humorod, hiába olvasol."
Így szól, miközben rémisztő közel hajol.
Illata friss, tiszta, mint reggeli eső,
Hangja öblösen mély, egészen megnyerő.
"Kreakapu egyik őre, Custo vagyok,
megmutathatom, hogyan éltek a nagyok."

Következő, körülbelül egy órán át,
Feltettem kérdéseim minden formáját.
Kétkedve szavába vágtam türelmetlen,
Gyanakodtam, hűvösen értetlenkedtem.
Ő lazán, iróniával fűszerezve
Reflektált, s válaszolt minden kérdésemre.

Felfogtam, nem visz el, csak ha én akarom.
S az idő nem vész el, megáll, míg utazom.
Utazom messze időbe s messze térbe,
Betekinteni művészek életébe.
Custo jelezte, ne töprengjek napokat.
Szóljak, ha felfogtam mennyit és mit adhat.

A kaput művészek ereje ihlette.
Elvisz, hova kívánod, ha hiszel benne.
Életekbe belesni az idő véges,
Embereknek max. egy órát egészséges.
Különben függővé lesz s nincs vissza soha.
Elméje megbomlik s földi élet oda.

A költészet őre kért, lépjek előre.
Mondjam a verset, s gondoljak a költőre.
Leírhatatlan, amit ezután láttam,
Részem volt igazi időutazásban.
Előtte elmondom, nehéz volt döntenem,
Hisz csupán néhány életbe tekinthettem.

Szerettem volna rubint teát inni Kosztolányival.
Lázas szívvel szavalni Petőfivel a Nemzeti dalt.
Együtt írni A walesi bárdokat Arany Jánossal.
A munkatáborból hazavágyni Radnóti Miklóssal.
Felidézni a szeretett Mamát József Attilával.
Visszahulló kőként hazatérni újra s újra Adyval.

Ekkor közbevágott: "Nem lesz kicsit sok ez?
Egy órácska kevés ennyi mindenkihez!
Költőnként jut szűkösen nézve tíz perced,
Tán kettőt közülük el kéne engedned!”
Meggyőzött hát, hogy telhetetlen ne legyek,
S a hatból kettőt fájó szívvel kivegyek.

Így indultam hát, szemlehunyva utamra,
Egyik versre koncentrálva gondolatba.
A szempillantás alatt hirtelen ősz lett,
Egy hídon vagyunk, régi villamos mellett.
Távolabb építkezés s dolgos emberek.
Szembe dombon színes fák, hulló levelek.

Hogy hol vagyunk, arra félve tippet teszek:
"Szerintem a Szabadság hídon lehetek?!"
Kérdőn Custo-t nézem. Mosolyog s helyesbít:
"Majdnem! Ez itt inkább a Ferenc József híd.
Amott a fürdő készül. S itt a Gellért-hegy.
Még érintetlen, rajta séta út sem megy.

Csodálattal szívom magamba e képet,
E felfoghatatlan hihetetlenséget.
Custo ujjával fiatal párra mutat.
Épp nyakánál öleli a hölgy az urat.
Mi mind a ketten talpig láthatatlanban,
S hiába hallunk mindent, hallhatatlanban.

1912. nyár vége.
Hölgynél levél, benne a költő kérdése.
"Akarok! Veled játszani akár százszor.
Igyuk azt a rubint teát némán bárhol!
Érkezik a válasz játszi könnyedséggel.
S a Bartókon teremnek néhány lépéssel.

Incselkedve mennek nem is túl sokáig.
Nyomukban megyünk, a tizenötös számig.
Nézelődök miközben őket hallgatom,
Elidőzök a Bartók úti házakon.
A férfi megállva mutat a magasba:
"Az ötödiken vár életünk színpada!"

Kapun belépnek. Én is utánuk lépnék.
De Custo megállít: "Ebbe ennyi fért épp!"
Ekképp emlékszem az első utazásra,
Hol otthonra talált költő s játszótársra.
Így lett Bartók út tizenötnek lakója
Kosztolányi Dezső és Harmos Ilona.

Beletörődve lehunytam újra szemem,
S következő költőre tereltem eszem.
Világos szobában találjuk magunkat,
Muzsika szó rázza az ablakszárnyakat.
Egy férfi lép be nyári ünneplőjében,
Kicsukja a hangoskodókat jöttében.

Gondterhelten pillant egy fehér papírra,
Látom, meg se száradt még rajta a tinta.
A férfiben Aranyt felismerni vélem,
"A dolgozójában vagyunk?" Custo-t kérdem.
Ő elmesél minden fontosat. Mialatt
A költő leül s ihletve tollat ragad.

"Nagykőrös, 1857. május,
Ő itt kapott hat éve tanári státuszt.
Nyolc éve, hogy a szabadságharc véget ért,
S az Osztrák a Magyarra végső csapást mért.
Sokan haltak meg így, vagy úgy a hitükért,
Mások bujdostak, raboskodtak tettükért."

Most látogatóba jön császár s császárné,
Hitéhez hű Arany látni sem szeretné.
Hogy a császári párt méltóképp köszöntsék,
A költőt üdvözlet írására kérték.
E kérés alól kibújni igyekezett,
S elutasítást betegséggel leplezett."

Asztalhoz lépve, lopva belepillantok.
Mit hevesen ír, biztos A walesi bárdok.
Kihúz egy sort, mit másik helyre bemásol.
Felnéz, s látszik magában rímeket számol,
Ismerősen hangzó, ám mégis más sorok,
Több helyen befejezetlenek versszakok.

Nagy sóhajok közt a vázlatot elteszi.
Felesége hívja, ő kalapját veszi.
A fiókjából még sokszor előkerül,
mire a nagy nyilvánosság elé kerül.
Ők indulnak a császári fogadóra,
Nekünk sajnos kitelt már a negyed óra.

Custo-nak Igaza volt, mondta előre,
Alig fogok beleférni az időbe.
Kérdi gyorsan: "Lássuk fejed kire gondol?"
De még nem látja A walesi bárdoktól.
Agyam nehezen űzi ki a balladát,
Kényszerítem, hogy másik versre álljon át.

Erdő szélére érkezünk. Körbenézek.
Körülöttünk hegyek. Igen szép vidék ez!
Ám ott a fákkal faházak is vegyülnek,
S a házak közt sovány, fáradt arcok ülnek.
Az arcok s a házak körött drótkerítés.
Nem kell magyarázat. Hogy mi ez. Nem kérdés.

Szememmel keresem, akire gondoltam,
De nem lelem többiek közt a sorokban.
Félve kérdem: "Hol van? Nem látom Radnótit!"
"Mert nincs is ott!" - Jaj! Custo biztos csak lódít.
S a meggyötört embercsoport elé mutat.
Ott látom kiért megtettük ezt az utat.

„Lager Heidenau. Fülledt kánikula.
1944. júniusa.
Messze otthontól, hogy enyhítsék bánatuk,
műsorral dobják fel munkaszolgálatuk.”
Custo a látottakat így magyarázza.
Közben Miklós belekezd a szavalásba.

Ahogy peregnek ajkairól a szavak,
Úgy válik az arcokon könnyekből patak.
Mikor a sor végéhez ér, hogy "sok gyerek",
Az apák s anyák tekintete megremeg.
Végül a költő hangját elnyeli a táj.
S mindenki szíve a honvágytól nagyon fáj.

Észre sem veszem s szemem megtelik könnyel,
Teli lesz a levegő honvágynyi csenddel.
Mindenkinek üvegessé válik szeme,
Ugyanazt érzi szíve, máshol jár esze.
Egyikük szomorkodva a költőt kéri,
Mondja el a verset ismételten néki

S az emberek már testükbe visszatérve
Úgy hallgatják a költőt, ismét remélve.
Custo jelzi az időmnek lassan vége,
Már csak egy életnek lehetek vendége.
Fejben érzem már, amint a nyomás megnő,
Időutazni tényleg igen terhelő.

Az előző csendes, ám szomorú képet,
Erősen váltják most hangos éljenzések.
"Egyenlőség, Szabadság, Testvériség"
Egyetért egy kis csapatnyi értelmiség.
A tizenkét pontot e szavakkal zárja,
S a költő rákezd a "Talpra Magyarjára"

Ahogy belemelegszik a szavalásba,
Úgy vált át tompa orgánuma ádázba.
Ki a kiáltványt lelkesen támogatja,
Körötte lázas szívvel mind őt hallgatja,
"Ő ott Jókai, amott Vasvári s Vajda..."
Custo az ifjakat egyenként mutatja.

Van itt színész, író, történész és ügyvéd,
Testvérként lépnek fel az egy közös ügyért.
Hol vagyunk? Nem vet fel bennem túl sok kérdést.
Pár perc s engem is elkap e heves érzés.
1848. Pilvax kávéház.
Itt mindenkit elért a forradalmi láz.

Az utolsó refrén lezárja a verset,
Az ámulattól vágni lehet a csendet.
Végül tapsviharban törnek ki az urak,
S nem maradnak el az elismerő szavak.
"Hidd el barátom ez lett a legjobb versed,
Évekig szavalja majd a magyar nemzet!

Vasvári bizony nem is tévedett nagyot,
Bár nem sejthette a jövőt, s a holnapot.
A vers ma még csak hívó szavak halmaza,
Holnap a forradalmi induló maga.
Petőfi Sándor ma még csak irodalmár,
Holnap már jelkép, vezető, forradalmár.

Félfüllel hallgatom, amint megvitatják,
Előbb a Landerer nyomdát elfoglalják
A kiáltványt és a verset kinyomtatják,
Majd orvosin a hallgatóknak átadják.
De már nem igazán tudok koncentrálni,
Megfájdul fejem is, alig bírok állni.

Testemben érzem, elfáradtam egészen.
Az idő lejár. Ideje hazatérnem.
Custo-t kérdem: "Mit tegyek, hogy otthon legyek?"
"Elég, hogyha családodat elképzeled!
Én otthonodba vissza már nem mehetek
Mások is várnak, most el kell válnunk veled.”

„Feledhetetlen volt mind, amit átéltem,
Úgy várom, hogy valakinek elmeséljem!
Megköszönöm a hihetetlen utazást,
S remélem mégis az újra találkozást.”
Custo meghajol, mint úr illedelmesen.
S hangos "Agyő"-vel köszön el szellemesen.

Lehunyom szememet. Megszűnnek a zajok.
Gondolatban már a családommal vagyok.
Fáradtan eszmélek fel újra szobámban,
Az utazás előtti percben s órában.
Gyermekeim s párom alszanak az ágyban,
Az elmúlt órában nem sejtik hol jártam.

2020. február-március
(A vers be kell valljam túl nőtt rajtam. A végére már szinte küldetéstudattá vált, hogy befejezzem. A teljesség igénye nélkül sok kutató munka, utána olvasás és történelmi helyszínrajz mellett természetesen maradt a fikciónál A hiányos elemeket a fantáziám pótolta. Évszámokat megnéztem szöveggel és betűvel is. Szótagszám szerint simulnak a versbe, de végül a szám mellett döntöttem. Néhány sor az irodalmi hűség miatt megtöri a szótagszámot, valamint egy teljes versszak kilóg a sorból.)

Henrik_b0072020. március 15. 19:04

Elmúlás

Hátra nézek, s látom a tegnapot,
A napsugarát mely reám mosolyog.
Fejem felett egy madár suhan el:
Sietségében egy szép dalt énekel.

Tekintetem kíséri őt ágról ágra,
Virágok nyílnak ki Dallama által.
Szemeimet egy sötét felhő kapja el:
S a madár tova száll ijedtségében.

Előre nézek hát, s látom-e napot,
Az eget melyen a hold haldokol.
Fejem felett a tegnap tova suhan:
S reám tekint egy hiú mosollyal.

Haláltusát vív az égnek kékessége,
Nincs már, csak kimerülten szürke,
Elmúlom hát én is véle.

Donkanyar2020. március 15. 17:42

Isteni evolúció

Lettem vala sztromatolit,
fogkő valakitől, ki már járt itt
és belemosdott mind hét tengerbe.
Teremtőnk együtt fürdött vele,
ám a románc utáni nap,
este szomorúan nézte a galaxisokat,
majd tört - zúzott, akár egy gyerek,
s pusztító dühében szemétbe vetett.
Jött egy hosszú semmittevés,
csodákra kész termálvízben, mit megunni nem volt könnyű,
de állítom, az ötletekhez mégis kellett ész.
Mikor lelkének fájdalma beletörődésbe kérgesedett,
lettem megtűrt zsurló, páfrány,
s itt - ott, köztük bogárnyi adagokban egy kis szeretet.
Hógolyóba zárva túléltem nagy telet,
mert temetésem napján hozzám bújt valaki,
azt súgva, hogy szeret.
Utána plezioszaurusz, krétalelkű, iskolástengerben,
hol időm volt bőven, de a szonárhanghoz, mi párt keresni idegen,
hiába nyúlt a nyakam.
És nagyon fontos bébiszitter oviraptor,
fészekőrző pontban hatkor,
testemmel védeni tojásaink vakító világvége elől.
A madarakért szemet hunytam.
Lettem végül primitív kis egér,
amolyan kísérleti, ki fél valamitől nagyon.
Odúm mélyén álmodtam már barlangrajzokat,
s bár az álom ma sokkal vadabb,
fel nem ébrednék semmiért.
Ha rájön, túladagolhat.

2017.

R3ventlov2020. március 14. 23:07

A teremtés könnyei

Feloldottam fájdalmakat,
voltam boldog és átkozott,
szembogarak deltájában,
gyöngycsónak mit az ár hozott.

Láttam alkonyok lágy ölén
egyedül hálni a Napot,
s remegő csillag fényében
várakozni a holnapot.

Magból sarjadt csöppnyi időt
mi hangtalan csak élni kért,
anyát, ki a gyermekével
akár egy folyó összeért.

Láttam csupasz falak között
múlttá felnőni a jövőt,
küszöb alá eltemetve
megannyi szűkös esztendőt.

Madár hagyta üres kertet
hol nem dalolt már az este,
tócsába olvadt szivárványt
amint színeit kereste.

Láttam férfit meggyötörve
kit elhagyott a puszta hit,
s feneketlen kútba mosta
meddőnek hitt vágyálmait.

Kőbe vésett akaratot,
sóhajok mélyén a hálát,
"szabadon bűn és erény közt"
minden születés halálát.

Láttam az Embert áradó
életek fundamentumán,
mérhetetlen szépségekkel
bölcsen játszott és ostobán...

Madách Imre Az ember tragédiája c. művéből idézve

budajo2020. március 14. 09:07

Álom, vagy valóság?

A nyugdíjamat vártam, valaki kopogott,
hallottam ajtónk előtt, valaki topogott.
Kinyitottam az ajtót, de senkit nem láttam,
visszanéztem és édesanyámat megláttam.

Széttárta kezét én repültem karjaiba.
Pici fiam induljunk gyorsan az oviba!
Megfogtam anyu kezét és a macis táskát,
útközben még kaptam egy pálcikás nyalókát.

Szembejött velünk a nyugdíjammal a postás,
most aztán mit csináljak ez aztán most mókás.
Postás bácsi barackot nyomott a fejemre,
nem tudtam hogyan reagáljak a jelenre.

Óvodába érve furcsa dolgot éreztem,
valami jó meleget. Hűha, bepisiltem!
Micsoda hatalmas szégyen, most mit csináljak?
Gyorsan belebotlottam egy nagy sártócsába.

Örültem, hogy anyuval hazafelé megyünk,
addig amíg az ajtónkig meg nem érkeztünk.
Az ajtó mögött egy fekete alagút várt,
megfogott és vitt a fénybe, ami körbe zárt.

Fényben lebegek, és dicsőítő zene szól,
mennyei trónteremben valaki hozzám szól.
Unokám, de jó, hogy itt látlak, fent a mennyben,
ne félj nincs semmi baj, itt most már minden rendben.

Gyere bemutatlak az Úr Jézusnak, ne félj.
Hatalmas ajtó mögül elő jött két személy.
Az Úr karon fogott és nevemen szólított.
Örülök, hogy a lelked ideirányított.

Drága Megváltóm köszönöm mit értem tettél,
szent véredet vették értem, mennyit szenvedtél.
Ragyogó és éneklő angyalok zenéltek,
amikor ébredezve hallom, hogy csöngetnek...

Ferencem2020. március 14. 06:49

Időkapu...
.

.
Időkapu. Átléptem, hát megszülettem.
Ajándékot is kaptam, s lám megszerettem.
Csecsemőként hoztak a földi világba,
Tapasztalj, élj, utat - a nyomorúságba.
.
Gyermekként majd tanulj, okulj rengeteget,
Játékként viselj el, hordozz veszteséget,
Győztesként haladj a dacos ifjúkorba,
Egy alig ismert tündérkert nagyvilágba.
.
Időkapu, a matúra felnőttkorba,
Örömbe, bánatba, tán rabszolgasorsba,
Gladiátorként küszködj meg az élettel,
Krőzusként a szeretettel, szerelemmel.
.
Találj egy új családra a régi mellett,
Becsüld meg a kikeletet, sötét éjjelt,
Élj a mában, a holnaptól ne félj soha,
Ne nyugtalankodj, a sors néha mostoha.
.
Lejár az idő végül a versírásra,
Be kell immár szállni Kharón ladikjába,
Majd akkor viszek egy - két oboloszt, lapút,
Ha Szent Péter megnyitja az időkaput.
*
Időkapu, nyílik, itt áll, meg kell lépnem,
Várakozik, emberi lényként a lelkem.
Próbára tesz, tudom, tudom, most még tudom,
Mit hozhat, hoz... megszabott, választott sorsom.
.
Oly szűk az alagút, mögötte vár a fény,
Fájdalommal szült meg Kedves Anyám, szegény.
Fiút küldtek, látod, Neked az Istenek,
S megígérem, hidd el, néha, jó is leszek.
.
A Magzatom, végre, itt van, a Fiacskám,
Miattad imádkozott oly sokat a szám,
Édesapádnak megvalósult a vágya,
Nővérkédnek sokat hangoztatott álma.
.
Légy egészséges, nőj nagyra - ezt kívánom,
Életedben teljesüljön minden álom,
Istenünk igaza, könyöre kísérjen,
A gonosz, a rossz, soha, meg ne kísértsen!
*
Időkapu a matúra felnőttkorba,
Még gyermekként nézel - díszes vakvilágba.
Megváltoztatnád? Javítsd! Hát csakazértis,
Le ne daráljon már a rút sötétség is!
.
Lázadó ifjú, mennyi ócska probléma,
Infarktus, sápkór, embólia, ödéma,
Spartacus ivadéka, Dózsa György vére,
Demokráciában élj, bár számkivetve.
.
Aranyborjú dönt, tollal, s bárkit kifoszthat,
Krőzusok közt több milliónyi szolgahad.
Mást mondott az Isteni felhatalmazás,
Mást várt a nép, forradalmi megújulást.
.
Majd beletörődsz, szerelem viharában,
Családod szeretett alapításában,
Megélhetés lesz a vágyad, legfőbb gondod,
Csak egészség legyen, a többit... majd megoldod.
*
Időkapu. Véget ért egy földi élet.
Díszes dombra közelítették a képet,
Koporsóban nyugszik, ott a meggyötört test,
A lélek a másvilágon filmet vág, fest.
.
Életed története, számolj be róla,
Hányszor nyargaltál, ültél fel... a falóra,
Megkönyörültél gazdagon a szegényen,
Óvott paráználkodástól a szemérem.
.
Gondoltad - e mibe kerül a szeretet,
Ha csepűrágóként csaltál oly módfelett,
Okultál, vagy csak éltél a vakvilágba,
Belefordultál éhségbe, szomjúságba.
.
Kihasználtad tested minden porcikáját,
Porig aláztad, bőszen, a kutyafáját,
S visszatérve köszönthet a Világ Szája,
Tán megnyílik egyszer a mennyek országa.
*
Időkapu. Átléptem több alkalommal,
S nem foglalkoztam isteni oltalommal,
Éltem. Úgy ahogy a tudatom diktálta,
Lelkem fájdalmát - soha - ki nem találta.
.
2020.03.14.
.
Írta: Mazál Ferenc
.

.

vargakiss2020. március 13. 21:53

Időkapu

Egy időkapu van benned,
Amin naponta át kell menned
A múlt polcáról leveszel egy könyvet,
A jelenben letörlöd a könnyed,
Majd eltervezed a jövőd,
Mikor felismered a szembe jövőt
Egy árnyék, egy illat, egy nézés,
És beléd hasít egy érzés
Nem figyeled már az utat,
Mert elméd a múltban kutat
De most közbeszól a jelen,
S jövőd megváltozik nagyon hirtelen
Az idősíkok váltakoznak,
S benned viharokat okoznak
Most bármit is tennék,
A múlt már csak emlék
A jövőd a jelenből táplálkozik,
Az idő benned találkozik

Sun682020. március 13. 19:01

Ölelős
Jó volt nekem, ölelhettem
mi enyém volt, s azt is, mi nem,
s tele öllel szentül hittem:
mérhetetlen gazdag lettem.

Gyermeklelkem árva vágya
lopott kincsként karolta át
mama szeme ragyogását,
mikor nézett nagyapára.

Tegnap volt, s mára is maradt
ölelni való kegyelem:
fű, fa, virág, és szerelem,
s lesz még ölemben pár falat…

De én örök telhetetlen,
öles gazdagságban éhen
vacogok koldusszegényen
holnap is tán, öleletlen…

H-Toth_Eva2020. március 13. 12:00

Őszi nap

Levél reccsen talpam alatt,
suttog az ősz: "Ne menj! Maradj!"
Színes lombok csalogatnak,
nem sietek, nincsen hova.

Itt ülök hát parkban padon
múló időn búslakodom,
ráncot rajzolt az arcomra,
kérget húzott szívburkomra.

Emlék foszlány, ami maradt.
Elmúlt vágyak bársony ajka
csókot lehel a nyakamba,
kihűlt sóhaj ködként hamvad.

Vágyak, álmok, tervek hada
tornyosulva most rám szakad.
Sok ígéret veszett oda...
Idő, idő, szaladt tova.

Gyermek fejjel, Most akartam!
Minek várni? Menni vágytam.
Gyermeklelkem nyughatatlan
bíborában bontott szárnyat.

Egyik nyár a másik után
csorgott mézként házak falán.
Gyerünk idő! Libbenj tova!
Eltelt, elmúlt, nem tér vissza...

Idő, idő, sosem elég...
Szalad a nyár, rohan a tél.
Ülök csendben, falevelek
az ágakon búcsút lengnek.

Padon ülök, kószál a szél,
hajamba fúj, kócos fehér.
Fázik kezem, zsebre dugom,
fejem felett suttog a lomb.

Elmúlás ül ágak között,
lábat lóbál csörög- zörög.
Mi lett volna... De sok mondat
indul útnak gondolatban.

Csorgó emlék, sajgó ábránd
hulló levél neszez árván.
Padon ülök, ködben ázok,
magányomon elmélázok.

Ne menj őszöm! Ne menj még el!
Hadd öleljen szívem körbe!
Ne múlj még el, ifjúságom...
Ülj még kicsit élet fámon...

Az ősz siet talpam alatt,
suttog a szív: "Ne menj! Maradj!"
Színes lombok búcsúzkodnak,
nem mozdulok, nincsen hova...

Looney2020. március 12. 20:26

Kinél van a labda ?

Eljött az idő...
Itt van hát, újra
Nyisd már a kaput
Tárd ki jó nagyra


Ültök mind, hiába
Mégis ki vagy zárva
Na, kinek kell még
Manapság korona

Manipulál a kép
Mondjad mi kell még
Hiába folyik a vér
Áldozat ki jót remél

Bámészkodjál még
Szánjál időt magadra
Mást már úgyse tehetnél
Túl finom az alma

Eljött az idő...
Kapun át kapuba
Azt hiszed gólt rúgtál
De kinél most a labda?

joco572020. március 12. 19:41

Jövő idő

Nem segít semmilyen lakat,
Egy folyó viszi a múltat,
Az idő a hegyről lefelé
gördülő, sötét alkonyat.

Megszépült emlékek sora,
Vágyaknak régi mámora,
Az idő közben vad táncot
jár, de hullik csillámpora.

Sarokban egy görnyedt lélek,
Falon függő álomképek,
Ott maradtak mindörökre,
mint utolsó szellemlények.

A holnap virágzó csoda,
Álmoknak épített palota,
Ahol minden létezésre
vár egy csendes, tiszta szoba.

Szederszem2020. március 12. 14:31

Egy pesti telekről

Épp a mi utcánkban volt a modernizált környék
utolsó kertes háza. Nem az az undok nyárfa
nőtt előtte, mitől a társasházak közt járva
mindig tüsszögnöm kell, hanem piros pozsgás körték.

Kapuján rozsdás lakat, ahogy tíz éve hagyták.
Néha elidőztem ott, belesve a szobába.
Vak ablakrámán túl sárgult tapétaruhája
foszlányai között megült a változatlanság.

Aztán lila lakksprével
egy kölyök falra fújta
-így, idézve- hogy: "Rózsa"
egy titoktartó éjjel.

Egy hét múlva Cat-gép túrja
bedűlt falak kihűlt helyét.

Két nap alatt hézag marad.
Foghíj telek, fődíj az itt.

Század évig itt állt végig,
csonka hét és porba fakult.

Ma elviszik, még egy percig
nézem: sittre véttet a múlt.

Helyén egy reklámtábla
fémes csillogása
ígér hatvan új lakást,
és mi tagadás,
nem is néznek ki rosszul.
Valaki persze ezen is felmordul
mögöttem, az olvasgató járókelők közt,
hogy azt mondja: "Egy büdös nagy szöszt
kell ide is ekkora csúf, böhöm
ház, ez aztán hülyeség a köbön."

Pedig igazán nem is lenne olyan rossz
ha megépítenék. Inkább az összegyűlő kosz
aggaszt engem, ami idővel óhatatlanul
megjelenik elhagyott telkeken. Aztán elvadul
lassan az ottfelejtett fű meg néhány gyökér,
és töviskoszorút növeszt a megkopasztott tér.
A reklámtáblába is beleharap majd a rozsda,
már csak elménkben épülnek, az eső lemossa
róla azt a hatvan lakást. Lemállik lassan
az elázott papír, szertefoszlanak
a látványtervek,
mint hajnalonta el
lehelt ál
maink.

2020. március

(A "lakkspré" és "véttet" szavak, illetve az utolsó három sor helyesírása szándékosan helytelen)

Hespera2020. március 11. 20:24

A szűk kapun keresztül…

A szűk kapun keresztül égbe tart
az út, amin Beléd fogódzik az,
ki rajta jár. Uram, bizony ma én
csak úgy vagyok, miként a kisgyerek,
a porba huppanok, de fölkelek,
s ha hívsz, kitárt karodba röppenek.
Pedig lehúz sok évtized, kemény
bukások és ezer sovány vigasz,
de útnak indulok szavadra. Halld

fohászom: annyi földi gond között,
Uram, Te tartsd kezedben életem,
Te áldd meg éveim sorát, Magad
viselve gondot arra napra nap,
mi végre és hogyan gyarapszanak;
s erős kegyelmed égi védelem
legyen törékeny álmaim fölött.

Hiszen nem összevissza szél sodort
e helyre céltalan bolondnak, és
ha gyöngeségeim miatt kevés
is az, mit adni tudhatok, de kész
vagyok ma adni. És akármi volt,

akármi lesz, tudom: személyesen
törődsz a dolgaimmal és velem,
s a keskeny úton, íme, életem

a szűk kapun keresztül égbe tart.

Budapest, 2020. márc. 11. szerda

veloke2020. március 11. 15:08

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

polgarjudit2020. március 9. 23:57

Az idő a lélek kapuja

A lelked nem zárja be kapu,
Csak te tartod fogságban,
Te magad vagy a hamu,
Ami fojtja egyfolytában.

Nem kell több harc,
Lánc nélküli az életkapu,
Leomlott kőkupac,
Már az időkapu.

FaDRe2020. március 9. 18:04

Mikor még

Mikor még remegve vágytad
ölelése szívmelegét.
Mikor még ő ragyogta be
kicsinyke világod egét…

És ő fölém hajolt,
ha elálmosodtam,
mint a csillagos éj…
és ha éhes voltam,
elszenderedtem biz'
keble édes tején.

Oly boldog voltál, mikor még
ő volt a minden... S ha néha
körötted jár - szinte látom -
ahogyan szellőként libben...

De istenemet már
e földön nem lelem.
S mint egy tünékeny árny,
ha olykor földereng.
Ő megfoghatatlan,
maga a rejtelem.

Bár kitárult rég a világ,
az idő, a sebzett madár,
most jajongva, verdesve száll...

S tollai közt kuporogva
repülök a Mama után,
őt keresve, őt kutatva
csillagtalan álmaimban.

AndrasKacso2020. március 9. 11:12

Időkapu

Van egy kapu, ha kitárod,
időtlen lesz a világod,
három napja egy esztendő:
múlt, jelen s talán jövendő.

Öreg kapu ősi fája,
törekvésed ül alája,
amíg rendben ring a bölcső,
bírja három emberöltő.

Látott időt, jót és rosszat,
nappalt, éjjelt, kurtát, hosszat,
kényes csillagát és holdját
esőfelhők átkarolták.

Életfája, szára inda,
ráfonódik álmaidra,
szorít, okít, biztat, éltet,
túlnőtt néhány nemzedéket.

Kincsét, titkát lelked őrzi,
hagyatkozni, örökölni,
így mulatott számos előd
ravatalt, nászt, keresztelőt.

Gondolatok lármafáján,
szépapáink háza táján,
elidőzhetsz rezzenésnyit,
egy galambnyit, egy verébnyit.

Emlékeknek hajló ágát,
szándékodnak tisztaságát
tán megőrzi házad, kerted,
időd, szavad, lángod, versed.

Székelykapu, időcsoda,
sorsba vágott fény-pagoda,
árnyékodban évek, órák
írnak élet-metaforát.

Törölt tag2020. március 9. 01:15

Törölt hozzászólás.

petreskati2020. március 8. 10:19

IDŐKAPU

Az örökkévalóság
végtelenjében ott áll
az Időkapu.
Születéskor belépsz
életutadra,
halálod napján térsz
vissza oda.
Felöltöd földi tested,
belefoglalod lelked.
Meddig tart utad,
mi volt küldetésed?
Lelked mélyén a titok,
egy életen át bányászod.
Azon a Kapun végül
átlépve
léted feloldódik a
szent fényben.

Molnar-Jolan2020. március 7. 19:48

Csatlakozás

a sínek között tilos az átjárás,
körül kerítés, fönt magasfeszültség.
a vonatablak lehelettől párás,
mozdony dohog, még hidegek a fülkék.

a kalauz int, időkapu nyílik,
táguló térben pörögnek az évek.
felszállsz – a pillanat hasít a szívig.
megváltoztál, tán rajtam is ezt nézed.

zártabb a mosolyod, szűkebb szemrésed,
mint egy régi állomáson, amikor
hátratett kezedből – titkos emléknek
– előbújt az a kis hóvirágcsokor.

volt mit vesztenünk, de vakmerőségem
kábulatában érkeztünk a csókig,
s a moziban végig profilod néztem,
tényleg megtörtént, csak az idő torzít.

áthallik a csönd kerékcsattogáson,
előrevetítettem a gyászmunkát,
utólag szánalmas csalatkozásom,
hiszen tudtam, hogy tilosban vágunk át.

a megállóban már nincs nagy forgalom,
beáll egy személy, tehervonat tolat.
hallgatsz, hogy ne kelljen bármit mondanom.
gyűrt retúrjegy, érvénytelen kapcsolat.

a kanyarban elmaradt ölelések.
vonatunk fékez, bár szabad a pálya,
a csatlakozást már úgyis lekésed,
s otthagysz egy másik átszállásra várva.

ferzoltan2020. március 6. 21:56

Kóma

Testemben lélek és a hangok kavalkádja,
mi múltban pillanat, most emlékek tárháza.
Fekszem az ágyakon, fut velem a világ,
holnap ébredek, még álmodom a csodát.

Fehér fonal írja felül féltett gondjaimat,
lelki szemeim fejtik eme furcsa kódokat.
Nem válaszol senki, csak magam vagyok,
sötétben kutatnak kezeim a hideg falakon.

Néma csend, ez lenne az ideális pillanat?
Életutam rideg, szürke kripta felé halad.
Fénylő neonként villan fel a tartalom,
egy kereszt kontúrját láthatom a falon.

Zárt ajtó fogad, de érzem, túlról hívogat,
nem félek, ez valahogy most megnyugtat.
Egy hang dördülve a tudatomon áthalad:
"Nos, Zoltán, van-e Isten, halljam szavad?!"

Már csak emlék, ami akkor valós pillanat,
álomban láttam, éltemben még visszatart.
Az idő megállt, a biztos hit lett bizonytalan,
az agyam játszott velem ilyen dolgokat?

Az idő egy kapun a múltból a múlt felé halad,
a jövőn át, mit létünk számunkra még tartogat.
A jelen? Hiú ábránd, hisz' már régen tovaszállt,
nyikorogva zár, ahányszor megnyitja a szárnyát.

szejolka12020. március 6. 07:52

Álom

Semmiben lépkedek vagy várok
szürke tájon felhők alatt vagy felett
vonalak síkok nélkül
csak a szürke határolja be
ami a lábam alatt fejem felett
a távolban mozdulatlan
de nem élettelen
földig érő kámzsák – bár föld nincsen
mély csuklyákkal
magas és alacsony párban
távolabb csoportok sejlenek
közömbös szürke mind
nem érdeklem őket – gondolom
míg a magas kámzsában Apámat
hajlott hátáról széles válláról
fel nem ismerem
hozzám lép kitárt karokkal
ölel
míg mellemre simul a kámzsa
üresen.

1-9-7-02020. március 5. 23:26

Anyám könnyei

Anyám könnyei nekem duplán fájnak.
Rég nem tudja elmondani miért, emészti a bánat.
Hogy imáit kiért, miért mondja.
De imára kulcsolja kezét naponta.

Kegyes hazugságok életünk részévé váltak.
Egy időkaput nyitnak a múltban édesanyáknak.
Lelkem néha lázad, de tudom, ezt kell tenni.
A saját kis világát hagyni kell élni.

A múlt foszlányai, rég kopár mezők.
Erősen markolja, mint elveszett időt.
Azok, akik rég angyalokká váltak.
Része voltak a múltban- e földi világnak.

Tudom, segítenek vinni a keresztjét.
Talán híd hozzájuk a betegség.
Néha eszébe jut, fontosat üzen nekik.
Pedig nevüket évtizedek óta fejfák őrzik.

De kapaszkodó minden felvillanó emlék.
Ereje fogyatkozott ágyhoz köti a betegség.
Néha, mint rémült gyermek ki valami rosszat látott.
Szeretné itt hagyni ezt a földi világot.

Elcsendesedik a táj, s az est éjszakába simul.
Ott minden, szép csodává alakul.
Keresztjén enyhítünk, megőrizve emberi méltóságát.
Hagyva hogy élje múlt foszlányaiból épült kis világát.

DJ2020. március 5. 19:06

Idő és tér

Az
idő
térkapu,
végtelenbe
hajló alagút.

piroska712020. március 5. 16:05

Horváth Piroska: Átutazók

Őkegyelme örökmozgó -
elfolynak a homokszemek,
megperdül a napraforgó,
vénülnek a napok, hetek,

kisded szájba fogat növeszt,
tisztába tesz minden vágyat,
int, hogy gyere, bátran kövesd,
felépít egy homokvárat,

virágpelyhet szórt fejünkre,
szellő vitte citrom-hajunk,
balzsamot kent friss sebünkre,
sejtettük már - átutazunk,

stigmát adott szövetségül -
halántékra deret lehelt,
tehetséget fizetségül,
leejtett, vagy égig emelt...

...üstökébe nem túr a szél,
tar a holnap koponyája,
elcsorbult a borotvaél,
rozsdát rág az idő szája,

mosolyt hagyott sárgult fotón,
csillogást a szembogárban,
fodrokat a kristály-folyón,
nyomokat az út porában,

szeplőtelen, tiszta rejtély,
amikor az idő gyermek,
fejthetetlen örök rejtvény,
odvas fában vén szú perceg,

jeges rögök, hantok mélyén
vén zsigerek, szikkadt csontok,
másvilág és lét szegélyén
elfeledett ember-roncsok...

...életfogytig válunkon ült,
emberöltőn át suhantunk,
elszegődünk testetlenül -
jött az idő - átutaztunk...

kertesznora2020. március 5. 15:46

Vasarely op-artjai
szemet tudnak kápráztatni,
művész-agy képzeletében
idő s tér egyedi nézet.

Kereteit szétfeszíti
optikai látás-írisz...
Talentumát Isten óvja,
absztrakt síkoknak tudója.

Átfest égi lélekzsalut,
térhatást az időkapun...
keretein túl is terjed:
folytatás a végtelenhez.

Átlag ember fel nem fogja:
miért torzít balra, jobbra
elemekre miként oszlik,
létére hogy vonatkozik.

Vak buzgón boltívet tervez:
legyen, hogy min átmehessen,
valami alól kibújjon,
hátra nézhessen az úton.

Lelki szeme előtt látta,
és mert jó volt a hallása,
míg ízlelte s tapogatta,
az Idő agyán ragadta:

kezdett mindent azon mérni:
őskort, jelent alig érti,
a végtelen körforgásnak
kulcsát keresi a zárban.

Lánc álcázta kapukeret,
benne a világegyetem:
ma-bejárat, múlt-kijárat,
ajtaja nincsen kitárva.

Hasztalan zörgeti, mért ne,
kitöltetlen engedéllyel:
belépő s egyben kilépő,
ott ideiglenes bérlő.

Átmeneti és egyszeri,
védőburokban születik,
idő-érzet korlátozza,
agytekervényei foglya.

Végső ítélet percében
ideje mérhetővé lesz.
Akkor sok tévhit felfeslik,
időkaput majd Isten nyit!

boszeeva2020. március 5. 13:36

Bősze Éva, Időkapu

Két, zárt kapu áll előttem.
Egyik a múlt, másik a jövő.
Melyik a fontosabb, melyik idő?
Melyiken nyissak be, melyiken kopogjak?
Múltamat ismerem,
jövőmet rábízzam?
Háborús években születtem.
Apám a fronton,
házunkban oroszok laktak folyton.
Járásunk sokáig céltalan
volt. Munka is, alig…
újraépítettük romjaink‵.
Tanulni akartam. Minden hiába…
Apám „feketevágásért” esett rabságba…
Voltam szerelmes, elhagyott,
aztán, csak vittek a mindennapok.
Mire megértem, amire vágytam,
múlttá vált sorsomban
egymagamban álltam…
A múlt bezárult, a jövő nyitásra vár.
Nézem a kaput, de nem kopogtatok…
hiszen megbéklyóz, lefog a korom…
Az éveim, hol a percek is lelassultak,
hol az éjszaka szárnya már a nappalokba nyúl.
Tétovák lépteim, ernyednek izmaim,
bár elidőzök még ifjak arcain…
Időkapu!
Nem megyek át!
Az élet. a láb, egyhelyben áll.
Időtlenség tart engem fogva,
kortalanságom alakítja…
Időtlenségben immár mindig.
Minek nekem időkapu?
Ki-be jár rajta múltam,
s a jövő, mi egyre fakul…
Legjobb, ha mindennapjaimat élem,
sem múltamat, sem jövőmet nem félem…
Időkapu! – tele ígérettel, de
„Szabott időnk” újra nem születhet…

bermuda32020. március 5. 06:42

Ő volt

Éjszaka érkezett szemerkélő esőben,
Majdnem összeesett, fáradt volt és erőtlen.
Akkor is útra kelt volna, ha nem éli túl,
Hisz ismerte a járást, ez már egy régi út...

Ott állt az ajtóban és a szemembe nézett,
Majd elkezdte mondani, hogy mennyire féltett,
Hogy mi lesz velem, ha egy éjjel eljön értem,
És elmondja, megsúgja azt, amitől féltem:

Én álltam az ajtóban. Egy fiatalabb én,
S mikor végre felfogtam, úgy festett, mint egy rém,
Nem volt erőtlen, már nem voltam fáradt,
De bántam, hogy kinyitottam a zárat.

Ütöttem, rúgtam, de nekem jobban fájt,
Nem hagytam abba, akárhogy kiabált,
S ott pihegett félholtan.
Fájt. Ő volt az "én voltam".

Ő volt a múltam, a taszító fájdalom,
És bár szememben nem volt szánalom,
És hiába nem volt sötét a szándékom,
Hamarabb voltam, mint az árnyékom.

Carma2020. március 4. 19:19

Szabadon

Voltam sötét mélabú kietlen börtönében,
remélve, hogy soha többé élve nem látom a Napot;
voltam rózsaszín felhők habcsók tengerében,
megélve miként kéne, jót ígérve várnom a másnapot;
voltam oda és vissza, ahová e lét hívhat,
e látomás kristálytiszta könnyeimet felissza.
Úgy érzem, tudnom kell, mit a szíved rejt el,
szörnyű teherként lep el e vágy, s lehajtott fejjel,
imára kulcsolt kezekkel beszélgetek Istennel,
hogy egy utolsó lélegzetvétellel szemedben vesszek el.

Lehetsz sötét mélabú kietlen börtönében,
félve, hogy soha többé boldog nem leszel;
lehetsz szerelmes karok közt csókok özönében,
megélve végre lelked érte becsülettel;
lehetsz oda és vissza, ahová e vágy hívhat,
a múzsa kristálytiszta könnyeidet felissza.
Én, mint költő elsírom mind, mire ezt megírom,
mert nem bírom, hogy szörnyű kínod
előttem sötét titok, mit hasztalan firtatok,
és egy utolsó lélegzetvétellel köszönsz tőlem el.

Leláncolt lelkem mégis szabadon száll,
minden lánc két új utat talál,
és te a vesztemmé válsz, amiért arra vársz,
hogy egy új, jobb élet köszöntsön be hozzád.

Soha többé nem kérek semmi mást,
elég volt már, hogy folyton azt vágják hozzám,
hogy a lelkem csodás és a szívem igaz oltár,
álmom mégse lesz, csak patetikus poétikus memoár.
Soha többé nem nyílik meg a szívem,
mert csak sebekkel díszítem és elveszítem,
a hit, amit felépítek leterít, hiába hiszem,
hogy ihletemet innen merítem.
Soha többé semmi más nem vár,
mint amit a szív e magányban megtalál.

Talán többé nem kérsz semmi egyebet,
elég volt neked, hogy folyton sebzett lelkedet
boncolgatják az emberek a szeretet
nevében, elveszve zöld szemedben.
Talán soha nem nyílsz meg számomra,
hiába is várom, ha magadban számolva,
rám pazarolva nyitod szád szóra,
és elmondod, hogyha tehetnéd, szerettél volna.
Talán többé semmi más nem vár,
mint amit könnyed e versben megtalál.

Leláncolt lelkem mégis szabadon száll,
minden lánc két új utat talál,
és te a vesztemmé válsz, amiért arra vársz,
hogy egy új, jobb élet köszöntsön be hozzád.

Voltam bánatos, hogy veled álmodom barátságom,
de nem bánom, csak szánom e fájó hiányom;
voltam boldog, hogy legalább adsz magadból darabkákat,
de mit a lélek nem láthat, a szívébe zárhat és szüntelen fájhat;
voltam oda és vissza az érzelmek teljes skáláján,
s a végén eggyé válván veled álmommá váltál.
Úgy érzem, tudnom kell, mit a szíved rejt el,
kérlek engedd, hogy ismerjem
az életet, mit vezetsz, a semmit, ahol lebegsz,
és egy utolsó lélegzetvétellel szemedben vesszek el.

Lehetsz bánatos, hogy melletted akarom tudni magam,
mondhatod, hogy hagyjam, adjam fel lassan;
lehetsz boldog, hogy valaki múzsaként tisztel,
de a bánat visz el, mert nem hiszed, hogy megérdemli szíved;
lehetsz oda és vissza az érzelmek teljes skáláján,
hogy a végén együtt járván velem barátommá váljál.
Mindről álmodtam és szóba is hoztam,
mindet elmondtam és rímek közé fogtam,
eléd hoztam boldogan és zokogva,
és egy utolsó lélegzetvétellel köszönsz tőlem el.

Leláncolt lelkem mégis szabadon száll,
minden lánc két új utat talál,
és te a vesztemmé válsz, amiért arra vársz,
hogy egy új, jobb élet köszöntsön be hozzád.

logosz2020. március 4. 09:53

Télesti sétám

Fejem fúrom fagyos szélbe,
-hamvas hajam fújja félre.
Ólom órák, lassan jártok,
gyászos gyilkosommá váltok.

Lábam láttán levél libben,
mostan meghalt minden itt benn.
-Hidd ha tudnék, máshogy tennék!
Az Időben visszamennék,

s arra, ahol könnyed áradt,
sárral tömném tele számat.
S ahol szíved szakadt, ottan,
térdepelnék kárhozottan.

De az idő rideg dolog,
fogaim közt recseg-ropog.
Keserű a fehér nyelven,
szíven szorít, -le kell nyelnem.

S elengednem múltat, téged,
habár frusztrál, fullaszt, éget.
S tovább menni, félve lépve,
fagyos széltől fújva, tépve.

FranzMercury2020. március 3. 22:26

Miért várnak?

Miért várnak és lassan hintáznak a percek?
Mikor áll meg az idő?
Untalan rohan a nagy messzeségbe, vagy ő is unja már?
Mit akarsz tőlem, végre mondd el már!

Szárnyas lovakon futnak a percek...
Sosem áll meg, rohan csak szüntelen...
Miért vágynak a szüntelen futó fellegben búvó percek?
Mit akar az idő, miért nem válaszol?

Mint tengeren átfuvalló, hófehér, hömpölygő felleg,
Rohannak és vibrálnak a sivatagi percek.
Miért várnak és mit kívánnak tőlem e percek?
Ha tudod, te végtelen, ne rejtsd előlem el!

196710152020. március 3. 08:03

Örök születés

Pillanatok születnek és lángoló életek kezeitekben,
a virágok mégis örökkévalóságot sóhajtanak,
a gyökerek érzik a reményt, s a szárnyaló lélek-madarak
tudják jól, hogy nem csak megfáradt vér folyik ereidben,
és míg az idő, mint egy őrült precíz mormolással
olvas benned, és kegyetlen játékot játszik az elmúlással,
ne feledd, hogy végtelen időkapuk nyílnak szemeidben:
Valaki mindig megszületik a csend mélyén, egy virágkehelyben,
életet adtak a könnyek, és ma is az eget kémlelik a bölcsek,
és ma is a pusztában kiáltanak az örök, meg nem értett szavak …

Alyssa982020. március 3. 00:51

Múltzáró

Látom az árnyakat,
A repedéseket,a foltokat,
A Napot,a Teliholdat,
A távoli hegyeket,
A kis faházat,
Máig sem tudom mit rejteget.
Látom a kilátót,a fenyőfákat
Ahogy integetnek.

Látom,a kisgyermeket,a tinédzsert,
Az elcsomagolt könyveimet,
Az elveszett,elajándékozott játékaimat,
A szekrényemet,az üres ágyamat.

Érzem a szagokat,az illatokat,
Az örömöket és a szívfájdalmakat.
Még mindig megrémítenek azok a falak,
A redőny résein átszűrődő fények,
A meleg,a hideg fuvallat.

Hallom ahogy harsog a tüdőm,
Érzem ahogy folyik az orrom,
Ahogy minden szó fájón,némán üvölt,
Ahogy kapar a torkom,
Ahogy láztól forr a testem,ég a bőröm.

Ezek még mindig azok a falak,
Lassan már összeroskadnak.
Vajon meddig állnak még?
Az idő megállt,az örök egy pillanat,
S talán már senki nem üzen többé hadat,
Ők már elfeledtek rég.
Ha emlékeznek is,nevem búcsúztatják ha beköszönt a pirkadat,
Vagy megőrzik míg sötét köntöst nem ölt az ég.

A múlt,habár az enyém,magam mögött hagytam,
De nem feledem azokat akik nem szóltak meg soha,
Mellettem voltak,erőt adtak mikor majdnem feladtam.

Olykor a bút megfesti lelkem
Újra is újra azon a bizonyos vásznon,
De tudom,hogy még ha zuhanok is majd erős karjaiba zár engem,
Ő,ki most is ott van,megtalál,s én megtalálom,
Lángja szűntelen ott ég bennem,
Akkor is vigyáz rám,ha alszom.

Jobbra fordul a kulcs,egyet kattan most a lakat,
Elzárom mindazt ami bántott,zavart,
Előre tekintek,aki akar úgy is marad,

A szív tudja kit engedhet közel,s mennyit adhat.
A bosszú,ha mosolyra áll az ajak édes,
Nincs idő amit rá vesztegetni érdemes.

Azok még mindig azok a falak,
Az idő megállt,a múlt elszállt,
A levegő hullámaiban ott van még a füst, pára,a szavak,a hamvak,
Még egyet kattan a lakat,

Esőcseppek között emlékek hullanak,nem hessegetem el,
A jövőbe lépni csak egy mozdulat,
Az égre tekintek hát fel,

S kinyílik a holnap kapuja.

Alyssa

2020. 03 03.

Csaba_Ull2020. március 2. 17:37

Az én időm

Félelem uralja lelkemet életem hajnalában,
Még mindenki tudatlan születés pillanatában.
Magatehetetlen gyönyörűség lágy illatában.

Szerető anyukám védő karjában fekszem.
Istenem rám gúnyos pillantásokat ne vessen!
Nem tudtam mit nem szabad megszegnem.

A véges idő megállíthatatlanul csak telik.
Feljő a Nap és teljes pompájában reggeledik.
Félénk sugarak az égi vásznat ezer színre festik.

Lázas ifjuként érzések hada tombol bennem,
Amikor Tőle még csak mosolyokat csentem.
Lassan-lassan, de ő lett minden egyes percem.

Csókja lánccal köti össze sorsunk lapjait
S igézi rám angyalok rózsaszín karjait.
Ábrándozunk, építjük jövőnk alapjait.

Létem derekán, a kiteljesedés láthatárán.
A nap legmelegebb pillanatába szállván.
Hűséges társam mellett, véled madárkám.

Szerelmünk fája rügyezik bársonyosan
S magához ölel két tiszta virágot szorosan.
Létem bennük ért révbe s mosolyodban.

Együtt öregedve unokáink ölünkben.
Magamat s téged látlak szemükben,
De nem soká járnak már kedvünkben.

A Nap lemegy és fejemre esteledik.
Tollam melankólikusan csendesedik.
Midőn a tinta kifogy, némán elszenderedik.

Mint a homokórában a homokszemek,
Az én emberi időm is apránként lepereg.
Hasztalan vágyakat többé nem kergetek.

Fejem lassan az éjszakába hajlik,
Mikor testem és lelkem már hanyatlik.
Hangom a szélben már alig hallszik.

A halál fájdalmas, de nézd, hajnalodik újra.
Egy új élet kezdete, ne ragadj le a múltba!
Emlékid mégis őrizd örökre, ne dobd kútba!

Martonpal2020. március 2. 10:05

Óda az időhöz

Ó idő,Isten ajándéka vagy nekem,
tárd ki rám kapudat,hogy intésedre
éjből nyiljanak a boldog nappalok,
alkonyban fürdethessem vén életem
és pírban serkenjenek a friss hajnalok.

Láthatatlan vagy,bánatos,boldog,
sorsomból szeled életem és halálom,
szívem dobban,ritmust számlálod,
végtelen felé repíted örök dalom.

Lelkemben élsz,testembe harapsz,
éveket emésztesz és dús hajat,
máskor szelíden sebeket gyógyítsz,
édes órákban ringatod a vágyakat.

Évszakokra bontod a természetet,
csodákat varázsolsz és újjászületést,
az elmúlást gyönyörű télbe temeted,
élet vagy halál,te hozod a döntést.

Ne rohanj,kimérve végezd dolgodat,
repíts az emlékezés szárnyaival,
hogy árnyékodban pihenjen a gondolat,
tervezd a jövőt és majd vigyél magaddal
hol az örökkévalóság virrad.

REDHOOD2020. március 1. 16:22

Nyámádi Attila : Vineta a bűnös város

Hálót vetett az előző este,
dúdol csendben egy magányos halász.
Bizakodó jó neki a kedve,
hálóját húzva fel, csak egy dalt dudorász:

"Holdfényben áll a tengerár,
mormol a habja halkan,
szívem nehéz, nyugalma száll,
eszembe jut a dallam; ... "

Ám megremeg a hajó alatta,
-Fénytajtékot áraszt ím a tenger,
Felszínre tör a város Vineta,
-Büszke tornyaival áll, újra e reggel!

De vajon lent nem álmodott szépen?
Mélyen város miért nem alhat ott?
Felébredt, most fent van égi fényben,
Érzi odalent Ő még, meg nem halhatott!

Időkapu nyíljon, Vineta várt.
Száz éveket hogy kárhozata törjön.
Ember, tárt bronz kapui előtt állt,
Óhajtson portékát, rézgarast csak költsön.

Mint öreg kezeken temérdek ránc,
megannyi utcán számtalan az áru.
Ivás és kapzsiság, delejes tánc,
Ki kérlel kevés, sok elkárhozott vágyú!

E kárhozott lelkektől venni? Nem!
Maradjanak belül csak falakon!
Múlik az idő, a nap Zeniten,
nem óvhatja meg, így Isteni hatalom.

Ezüst harang szól - ezüst vízbe merül.
-Csalfa csókot ád, tetőire nap.
Imádság és harangzúgás elül,
míg- büszke tornyai is, mélybe omlanak...

-Hálót vetett az érkező este,
Dallam hangja éri utol halászt.
Vízből hallja halkan, hogy jön egyre,
az otthon felé úton, értük mond fohászt.

2020.03.01

Az idézet Heinrich Heine: Holdfényben áll...
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

gulyaskata2020. március 1. 14:41

Örök-ség

Az érckapuk kinyílnak,
tudtad Adynk, tudtad!
Góg és magóg magja vagyunk,
az ősök bennünk laknak.
Tolladat a szívünk fölé helyezd
Táltos szellem,
s gyűljenek a múltból körénk,
a lélek-költők csendben.
Hatalmas a felelősség,
mit vittetek miértünk,
minden tudás, mit őriztetek
meghajlítja térdünk.
Sorok között ül tudatunk,
igazság a fénye,
ránk bíztátok e nemzedéket,
s hogy mi se lépjünk félre!
Jövő és múlt bennünk ébred,
jelenben új dallal,
egy genus sorsa ül lapokon,
s nehéz ma a hajnal.
A kapuk egyre távolodnak,
köd tompítja fényük,
sokunknak kell összefogva
döngetni a létünk.
A magok félő kiszáradnak,
ha nincs, aki táplálja;
egy genus sorsa ült lapunkra,
s ma hasztalan a lába.
A mi dolgunk, hogy továbbadjuk
mindazt, mit üzentek.
Az ősgén, amíg bennünk lakik,
a magyar nem lesz vesztes,
mert megmentőnek szánta az ég
népek káoszába.
Érckapuk úgy nyíltnak lelket,
mint a szabadság hiánya.
S lábra áll egy egész nemzet,
ha jól végezzük dolgunk.
Az időkapu örökségünk,
érckaput kell bontsunk!

60afrod2020. február 29. 09:40

Bonyolult elme

Titokzatos világ, bonyolult rendszer,
megfejteni az elmét lehetetlen.
Szerte országban tudósok keresik,
csodájának kulcsát sehogy sem lelik.

Gondolataink mindig kalandoznak,
fiókjai hiába lakatolva.
A gondolkodás Isten adománya,
különleges az ember adottsága.

Hol túl röpít az messze végtelenbe,
máskor őseinknek történelmébe.
Agyunk időkapuján ha átjutunk,
rejtelmeibe talán beláthatunk.

Jerzsi2020. február 26. 20:42

Kapuk az időben

Amikor negyven éves lettem,
azt hittem, vége a világnak,
kenyerem javát már megettem,
rám is csak feladatok várnak.

Reménytelen volt a helyzetünk,
négy embernek egy fizetés,
bár dolgoztunk, s mindent megtettünk,
nem tudtuk, hogy nem szégyen munka nélkül lenni,
s hogy három egyetemi diploma is...kevés.

Amikor ötven éves lettem,
azt hittem, vége a világnak,
már tényleg öreg, idős a testem,
lassan majd nyugdíjba...kívánnak.

Az idő elrohan, nem áll meg,
minden perc egy pillanat,
minden kapu zárul, minden álom
múlik, s az idő gyorsan elszalad.

Amikor hatvan éves lettem,
még mindig keményen dolgoztam,
könyvet írtam, tanítottam, neveltem,
azt gondoltam, "élet csak iskolán belül van".

Ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik.
Mikor hetven éves lettem, összedőlt a világ!
Ez volt a legszörnyűbb életkor,
egy egész életet léptem át...

Összementem,arcom ráncos lett,
szívem zakatolt, és sebes volt a szám.
Derékban el akartam törni,
a tükörből idegen nézett vissza rám.

Folyton elestem,összetörtem magam,
lábam elakadt, testem gyötörte láz,
úgy mentem már, mint a pingvinek,
a legöregebb lakó lettem, öreg, mint a ház.


És akkor...akkor történt valami,
magam sem értettem, mi lett velem,
felébredt bennem ismét a Nő,
betoppant életembe a szerelem.

Időkapu csukódott, időkapu tárult.
Megfiatalodtam pár nap alatt,
kinyíltam, szép lettem magamnak is,
rájöttem, "nekem még van új a nap alatt..."

Vártam a napot, hogy ismét jöjjön,
a percet vártam, mikor rám mosolyog,
lógtam a telómon, hogy halljam a hangját,
jött, látott, győzött ...és virágot hozott.

Megállt az idő, fény tántorgott,
én ragyogtam, éltem boldogan,
szerettem és szeretve voltam,
néztem, bámultam, és csak csodáltam önmagam.

Azóta elmúlt néhány tél,
tavaszok suhantak tova,
most már bennünket bármi is ér,
szívemben maradsz, nem feledhetlek soha.

feherg2020. február 24. 20:46

Múltidézés

A gördülő tollat figyelem.
Pillanatot a végtelennek!

Vésem, betűről betűre,
Lépve, gondolatról gondolatra,

Mint őseim tették rég,
Készülvén az ismeretlenre.

Mint megannyi régi képet,
Feketén-fehéren idézem a múltat.

Időkapun át figyelve,
Miként ér körbe az idő.

Így készül el sorba,
Egy újabb és újabb.
 
S kerül a kupacra,
Egy újabb törölköző.

Így készül a csomag,
Hogy újabb lépést tegyen, egy kis élet.

feherg2020. február 24. 20:26

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Mariann19872020. február 24. 19:51

Tanító "kísértet"

Bárcsak átmehetnék megszürkült múltamba,
időnek kapuján gyermeki koromba!
Édes súlytalanság, pillekönnyű évek.
"Felhők közt szárnyalás sohasem ér véget!"

Hittem ez naponta, nem csak megszokásból,
szerettem, hogy létem nem fél változástól.
Hiába áradtak képek körülöttem,
szédülést nem bánva, némán csak sürögtem.

Hol vagytok porlepte, önfeledt éveim?
Keresnek csendesen ábrándom léptei.
Szóljatok hangosan! Súgjatok, ha az kell..!
Kísértsetek addig, míg a Napunk felkel!

Gondolatok kötik béklyóba a lábam,
szabadulni ettől, csak ez a fő vágyam.
Időnek kapuját sokszor át kell lépjem,
láncaim tengerét eldobhassam végre.

Taníts, ó, gyermekkor, légy a játszótársam!
Vezess az utamon, szívem vágyát várva!

(2020.02.01.-2020.02.18.)
(poet.hu pályázat - Időkapu)

mord2020. február 24. 18:18

Időkapu

Megjelent Isten egy-
szer régen számomra,
pontosan emlékszem
akkori álmomra.

Alakot nem öltött,
csak fényesség volt ő,
de lelkemben tudtam:
ím itt a teremtő.

Nem szólt hozzám semmit,
nem is jelzett felém.
Egy különös tárgyat
teremtett le elém.

Úgy nézett ki, mint egy
bejárat máshová.
Túloldalán nem volt
se erre, se tovább.

Két oldala azo-
nos, közepén anyag.
Tapintásra nyúlós,
szilárdságra agyag.

Ismeretlen volt ez
az idegen dolog.
Mozgása spirálos,
közben körben forog.

Felső keresztfáján
látható egy óra,
biztosan modern, mert
nincsen mutatója.

Oldalsó részein
fura betűk, jelek.
Belevéshették tán
emberek, istenek…

Egyiptomi, sumér,
skandináv és székely.
Valahogy a szavak
egymásban elférnek.

Ez olyan, mintha az
összes ősi tudást
feltárná felém, lá-
tom Isten kapuját.

Lehetséges lenne
egy időkapu itt?
Láthatom koroknak
magasztos időit?

Az a furcsa óra
pont egy órát mutat…
Ennyi csak az idő,
melyben tudást kutat?

A kérdések között
hangot hallok belül:
Ha ide belépsz ma,
idő-tér elferdül.

Mindössze egyetlen
órád lesz figyelni.
Két helyre mehetsz el
tudásod meglelni.

Nem tudtam ki volt ez,
ki elmémben beszélt…
Nincs sok időm hátra,
nincs több tétlenkedés.

Nagy levegőt veszek,
bátran belépek én.
Hirtelen magával
ragad az örvénylés.

Szín kavalkád mellett,
mint a szellő szállok.
Egy pillanat alatt
azonnal megállok.

Körül nézek éppen.
Egész más a világ.
Csak fák vesznek körbe,
füves rét, pár virág.

Minden tündöklő zöld.
Felettem tiszta ég.
Hol vagyok pontosan?
Tán nagyon réges-rég.
Távolban rengeteg
újszerű állatok,
máshol, más időben,
ilyet nem láthatok.

Tudomásom szerint
a legtöbb kihalt már.
Ez valóban érin-
tetlen régi-új világ.

Embereknek nyomát
látni sem lehet, óh!
Gondolok magamban:
Ez oly megnyugtató!

Édeninek nevez-
ném e meghitt helyet.
Nyugalmat, békét, jót,
természetest lelek.

Szikrázik a világ
némán, embertelen.
Megtaláltam benne
belső csendéletem.

Mégis túl nyugodt. Nem
Történik semmi sem.
A Földnek többnek
kellene lennie.

Ember és természet-
kell a harmónia,
ám a jelenkorban
ez csak utópia.

Hallok újra hangot:
Lejárt az időd, menj!
Feleletem szólom-
értettem Istenem!

A portálba lépek,
irány hát innen el.
Nem láttam a tudást
még teljes mindennel.

S megérkezem ismét…
Ez teljességgel más.
Az egész olyasmi,
mint egy nagy fennforgás.

Egyszerre látok i-
dőt, teret. Fent és lent.
Jobbra-balra, most, múlt,
jövőnek integet.

Nem létezik külön
tér és az idő sem.
Mit is tegyek kérdem,
hogy elmém megértse?

Ott vagy a múltban,
közben a jövőben,
de ez a jelenem,
valóság örökre.

Minden egyszerre van,
még sincsen semmi se.
Értelmében könnyen
elvész az értelem.

Sok információ,
végtelennek tűnő.
Mi állandó, gyorsan
változó, megszűnő.

Megszűnni akarna:
Az állandóvá tesz.
Változó változik,
majd megint vissza lesz.

Értelmezhetetlen,
elvont paradoxon.
E helyet Isten csak,
ki bátran válasszon.

Pillangó-hatások
repkednek fel-alá,
a tudás elveszik,
utána megtalál.

Jajj! Szenved az elmém…
Nehéz az értelem.
A tudás fontos do-
log, de nem lételem.

Ütött mára órád!
Megment engem a hang.
Istenem könyörgök,
csak testemet itt ne hagyd!

Visszatérek mostba.
Valami belém száll…
Bennem kérdez, tőlem
várja „énválaszát”.

És felelek neki.
„Uram tanultam ma:
Mutassak példákat,
mutassak jobbakat”.

„Kell a békesség is”.
„Kell nekem nyugalom,
De a változás jó,
van benne izgalom”.

„Fejlődni folytonos,
változni emberi”.
„Vigyázni világot,
így inkább isteni”.

„Tudáshoz jutni, de
nem akarni mindent”.
„Arra éppen ott vagy
te magad nagy Isten”.

„Tisztelni másokat”!
„A természetet védd”!
„Merj gondolni nagyot”!
„Szívből szeretve élj”!

Hoppá! Felriadtam
álmomból, ébredtem.
Úgy hiszem álmomat
tényleg megértettem:

Szomjazzak tudásra.
Környezetem óvjam.
Haraggal szólnak ho-
zzám? Békéset szóljak.

Ne akarjak mindent.
Törekedjek többre.
Szívből szeressek…Tu-
dást kapok örökre!

GePir2020. február 23. 11:05

Időkapu

A kertem közepén
egy szürke , kerek nyílás
megbabonázva nézem ,
öncsalás - e vagy varázslás ?

Az Időkapu csalogat ,
én remegve nézem
a titkok illatát
érzem körülöttem .

Kétségek gyötörnek
mardos a nyugtalanság ,
félek a következményektől
mégis győz a kíváncsiság .

Egy imát halkan elrebegek
s az Időkapun átlépek .
Percekig álltam megigézve
lassan átjárt a béke csendje .

A mesék országában
találtam magam
a csodálattól nem tudtam
merre fordítsam nyakam .

Felmásztam az égig érő fára ,
egy fényes csillagot betettem a tarisznyámba
A kacsalábon forgó palotába belépek ,
szétszórom kincsét a világ gyermekeinek .

Egy varázsszőnyeg tovább repít ,
a sebesség szinte megszédít ,
a költők , írók birodalmában
a diákok mosolyogva mennek tanórára.

Az iskolák falára versidézetek vannak felírva
minden lépcsőfokra egy jelige ,
az egyik osztályban felolvas József Attila ,
a másikban Ady Endre .

Reményik így beszél :
„ Bilincs a kézen , az ajkon lakat ....
....örvénylik, szikráz , zúg a gondolat . ”
Petőfi az iskola udvarán szaval ,
hangosan mondja : „ talpra magyar ! ”

Mind együtt , ők a nagyok
nincs köztük rágalmazó , magyarok .
Illyés Gyula int :
„ A kemény sors legelőször a szívet
keményíti meg ” ,
Kányádi Sándor :
„ Nincs kicsiknek vagy nagyoknak szóló vers ; csak vers van és nem vers . ”

Kedvencem is itt van , Jókai Mór ,
ő a jótettről , jóságról szól .
Vas Albertet is láttam ,
járta a székely erdőket
tőle is hallottam több száz idézetet .
„ Fél világot bejárhatod ,
más földjén testvértelen leszel ! ” ...
... én már küzdök a könnyeimmel .

Lassan bealkonyul ,
hívogat újra az Időkapu .
Vissza kell mennem , nincs választás
jót tett nekem az időutazás .
Tarisznyámból előveszem a sok darabra
tört csillagot ,
rájuk szórom , s imádkozva :
„ Isten áld meg a magyart ! ”
... visszaballagok .

Somogyianziksz2020. február 23. 10:57

Időjáték

Füvek, virágok:
perzsel a nyár.
Ez az a fűszál,
ez a virág.

Itt hever testünk
szikrázó napon,
arcod borítja
virágszirom.

Hol az a fűszál?
Hol a virág?
Új füvek, virágok,
rég elmúlt nyár.

Törölt tag2020. február 22. 14:23

Törölt hozzászólás.

Törölt tag2020. február 21. 21:48

Törölt hozzászólás.

matironia2020. február 21. 20:47

Már elmúlt

Elmúlnak az évek,
Elmúlik az élet,
Elszaladt az idő,
Fejem felett fekete felhő.

Visszanézni fáj,
Visszahozni nem muszáj,
Visszatérni felesleges,
Visszafogtak feleslegek.

Nyereség és veszteség,
Mit megéltem, nem kevés.
Bízni benned túl nehéz,
Visszatart a józan ész.

Légvárak közt létezem,
Álmokból festett képeken,
Nézem csak az életem,
S a jövőt várom szüntelen.

A jelen sivár puszta,
S ezen harcom kusza.
Boldog percek, hol lehettek,
Nagyítóval mért kereslek?

liketorn2020. február 21. 01:35

Logikát

Igen kihűlt, csupa ránc,
Milyen lassan csordogál
A mozgató értelem,
Olyan gyakran elpihen,
Riadhatna esetleg már!

Hogyha minden babra megáll,
S ráérősen ballag tovább,
Nem lesz hosszútávon világ,
Hova nyitná idő-kapuját -
Hamveder lesz, sivár, kopár.

Mert rohannak a dolgok,
Ész, ezért a lábad kapkodd,
A fogyasztás kielégítése
Lásd hogy nem fő feladatod:
A múlt itt így már csődöt mondott.

Ipar, labor, gyorsítókamra,
Reaktor és hiperplazma
Idő előtt kapcsolhatna,
Mert ha lejár a számláló
Bekap minket a nagy zabáló...

zelgitta12020. február 20. 13:33

Egyszer minden út hazavisz

Minden út egyszer hazavisz
oda, hol gyermekkor-gyökerek
nyúlnak a földbe makacsul,
s láthatárt szeg az a hegy-kerek.

Vágy-sejtés hangok a szélben
elbabrálnak hajad becézve,
s amott a vén málnabozót
úgy hajlik, mintha eléd lépne.

Bekerít parttalan idő,
a volt és most megáll egy szóra,
lélek-béke pihenőben
kővé dermed a homokóra.

Egyszer minden út hazavisz.
Vándorbotod sarokba rakva
kezed imára kulcsolod,
s arcod ráhűl egy földdarabra.

Louisa_My.2020. február 19. 20:51

Mama történetei

Hirtelen felindulásból történt minden,
Egy gyorsan szálló ötlettől vezérelve.
Drága Nagymamámnak regényes volt az élete,
Folyton folyvást nekünk azt mesélte.

E szertelen történetek közt nőttem fel,
„Mama mesélj, a gyermekkorod hogyan telt,
Kik voltak a szüleid, honnan származol,
Testvéreiddel mit s miként játszottatok?”

S magamba szívtam mind a regéket,
A hol vicces, hol szomorú történeteket,
De egy dologra mindig is emlékezni fogok,
Derülten, fanyar humorral fogadta mind azt, mit az élet hozott.

Volt bizony szegénység, háború s félelem,
De ők összefogva mindent átvészeltek.
Nevetve gondoltak vissza a csínytevésekre,
A nehéz sorból hogyan formáltak jobb életet.

S igen, már gyermekként fejembe vettem.
Az Ő szemével akarom látni majd a saját életem.
Eltökéltem, olyan leszek, mint Ő, ha felnövök,
Ne kísérjen egyetlen emlék se mi fájdalomba köt!

Jól tudom, némileg tán elkalandoztam,
Eldöntöttem, történeteit megőrzőm az utókornak,
Hogy mások is nevessenek és tanuljanak a régi időkből,
S az ötlet! - Immár a múlt időtlennél válik egy hangrögzítőn.

Pumerschein Éva 2020.02.11.

donmaci2020. február 19. 20:37

Álomidő

Sötétre fordult,
csendesebb az éj,
csillagok adnak,
útmutató fényt.

Alszik a város,
alszik már a lét,
pihenő tested,
ágyban van most épp.

Lehunyod a szemed,
s új világba lépsz,
megszűnik az idő,
eltűnik a tér.

Nyílnak az ajtók,
lelked szárnyra kél,
sok mindent láttat,
s nem mindig olyan szép.

Peregnek a kockák,
a főszerep tiéd,
tele érzelemmel,
mely végig elkísér.

CSB2020. február 19. 15:24

Magyar költők dicsérete

Szómágusaink, hajdanvolt költők,
szikár és díszes verset kiötlők,
régi nagy poéták, mik voltatok?
Vitézek, hősök, vagy áldozatok,

vagy csak olyan, aki csendben figyelt,
és kimondhatatlan terhet cipelt
vészes időben, mégse várt ölbe
tett kézzel és sohasem hódolt be.

Pennátokkal nekünk mit adtatok?
Hol édes ízt, csiszolt fordulatot,
és nem lovat, de verset megülve
szálltatok korokon át, repülve

az égen vagy bújva kocsmák mélyén,
párizsi ivóban, utak szélén
búsulva, borgőzös nehéz fejjel,
démonnal harcolva, súlyos verssel

tetézve kínt, mit a gondok adtak.
Drága műveitek ránk maradtak,
s bár nem volt rajtuk túl sok cicoma,
csillogott bennük valami csoda,

mert varázs volt minden versetek, mely
éppúgy csobogott, akár a csermely,
s néha megcsillant bennük valami.
Hogy mi, bajos volna megmondani.

S volt, ki csatában hullt el verselve,
mert akadt, aki lovát nyergelte
reggel, majd iszonyú ütközetet
vívott, amelyet mély gyász követett.

És a sárban kúszó razglednicák,
meg a komoran dőlő recski fák
kettős kórt isméztek, mi támadott,
keretezvén a bukott századot.

S ahogy a múlás, szirmát, ha hinti,
épp úgy utaztunk körbe Karinthy
koponyája és Babits gégéje
körül, s nem jött el az ég békéje,

mert űzték és eltették láb alól
a gyengét, feloldozván vád alól
rideg gyilkosát, s ti közben busás
kézzel mértétek Ámor himnuszát,

s a bujdosás fanyar történetét.
És bölcs, becses utat vesztvén, setét
balladátokban rótta a lélek
a pokol bugyrait. S ó, mily szépek

voltak a galamblelkű Attila
merész képei, s a bűvös trilla,
Weöres dobokon fölzengő zenés
ritmikája és csodásan mesés

világa dobogott a fülekben,
és borús szemünk már meg sem rebbent,
mikor a régtől ismert, nem mai
búsulást ontotta ránk Márai,

s hogy hulltak Pilinszky űrrel teli
kráterébe szűk szóképletei.
És mily sok, szóban gazdag, reményben
szerény, ámde súlyos, lent a mélyben

kitágult amplitúdóval rengő,
felszínen csendülő és merengő
remekművet adtatok ti nekünk!
És mint régi társak, együtt velünk

verselve indultatok csatába,
ritmusban törtetek ki örömbe,
versben hordva köznapok terheit,
nem bánva, ha alázzák, megverik

azt, aki megjárt eget és poklot.
Volt aki állt, és volt, ki megbotlott
egy kis kőben talán készakarva,
(versét ma is sok diák szavalja,)

s tanúi voltatok múltnak, mának,
kis ország nagy nyomorúságának,
s tőletek tudjuk, szeptember vége
szép, és dacosan mégis megérte

élni, ám fájón bomlik az elme,
amikor rájön, hogy nincs értelme
semminek itt, e a csalfa világon.
És mégis felsír a nyár e tájon.

S egy szép, furcsa nyelvvel együtt éltek,
vállalva sok hátrányt és tömérdek
kínt, ami elvág a külvilágtól,
mert ősidőktől, nem csupán mától

fogva mély árok ez, hanem régtől
elzár mástól: Bábel idejétől
nyelvbe nem nyer bebocsájtást senki:
ajándék abba beleszületni.

Ám nem csak találomra az élet,
hanem ti is tán ezerszer minket
ebbe a gyönyörűséges házba,
bűvvel teli aranykalitkába

zártatok, s nem gondoltatok vele,
ha rátok tört a lét rettenete,
s összeragasztott, gyönggyel kacagó,
különösen ragozott szavakból

várfalat emeltetek és dómot,
díszes bitófát, találva módot
verselni rút és becses helyzetben,
nyitott utcán és búvó rejtekben;

és az árkon belüli világot
vállalva öntöttetek sirámot
mondatokba, szavakba, betűkbe,
és bármi történt, ott volt feltűzve

az életetekre a jel: a vers,
az emészteni kezdett, félig nyers
falat, mert leírni versben kellett,
- a fontos, jelentős dolgok mellett,

hogy ne csak nagy hír legyen, mi vakít, -
az élet apró-cseprő dolgait.
S nem akárhogy, de izzó hőfokon
mindenről beszámoltatok, nyomon

követve mind: élet, halál, fogság,
és néha a tűnékeny boldogság
billegő, szertelen történetét.
Munkálva egy nemzet költészetét.

Melly792020. február 19. 14:29

Déjà vu

Mikor villámokat szór szemem
s együgyű testem nyolckarú,
lehet, hogy elmém játszik velem,
vagy csak egy véletlen déjà vu.

Mikor hozzám ér a két kezed,
tudom, hogy azt nem álmodom.
Ismerős szféra visz el veled,
mit megéltem már egykoron.

Ki vagy? Egyre csak kérdem tőled:
te ismerős, te idegen?!
Múlt, jelen és jövő időmben,
miért vagy benne szüntelen?

Egy pont lesz minden, eggyé válunk.
Megírjuk mitológiánk.
S, hogy újra egymásra találjunk,
nézünk egy új frekvenciát.

Kipy2020. február 19. 01:41

időkapu

csak puha léptekkel.
új föld, tönkretehető.
hogy hol kezdődött? itt;

már kiléptünk a megszokásból.
talán mikor szűz hót tapodtál.
egy új világ lett elszólásból
véletlen. itt otthon, vagy voltál.

farsang van tán? fekete madarak,
kik emberré metamorfizáltak.
nyomukban vegyes lények haladnak.
imával és gazzal sáfárkodnak

szüntelen, hiába. ki hibája,
hogy a forma immár négyszögletű?
kerek erdő közepén kivájva
a Grimm-horrorház mézes tornáca.

mondjuk tanulság van a lombokban.
már az alma engem is távol tart,
ha bio, ha nagy, s fiktív. gondoltam
folytathatnám északra az utam,

hátha az idő belefagyott, ott
hol hóember homloka gyöngyözik,
s kalapja lesz a sirkő. megkopott
fazékban neveltem fel sejtjeim

folyton el-, s megváltozó kriptáját.
hol tábortűz, hol tar foszfor mellett
meséltem idősíkunk vitáját,
de csak apja lánya szavalt bennem:

"(...) néha azt vágyom maradtam volna
anyámba. sose jöve ki onnan."
de itt vagy, önmagadként a torba,
tied a főszerep, s a posztomusz.

minden jobb volt anno, hisz emlékszem
minden átkos rettegésre. örülj,
helyetted is leróttam, s elégszem
azzal, mit a lét tányéron hagyott.

új nappal kelnek az idegenek,
tudniillik ennek van keletje.
búcsúznak az ifjak, s hideg télnek
hűlt helye. vacog az ózonréteg,

félti bensőjét az emberszerű
biotikum aszimbiózistól.
de hát az élet itt nem egyszerű
leányálom. hol hagytam a kulcsot?

beadtam zálogba, nincs menekvés.
belezavarodva a sűrűbe
nincs erre időm! vár a menesztés.
kialvó élet cél tövében. itt.

(Némely szó [mint pl. 'aszimbiózis'], minden írásjel és a csupa kis betűvel való kontárkodás mind mind szándékos, többször ellenőriztem, s így szeretném megmérettetni.
Az idézett sorok Daughter - Smother c. dalából lettek fordítva általam.)

VaradyEndre2020. február 18. 22:49

A rímfaragó bocsánatot kér Attilától

Negyvenhét éves lettem én,
feledhető e költemény
számom-
ra is.

Ajándék,mellyel meglopom
kedvenc költőm ez oldalon.
Iszony
bizony.

Negyvenhét évem elszelelt,
s hurrikán tőlem még sose kelt,
nem kél
e szél.

Lehettem volna tornádó.
Nemcsak, ily fűzfa-rímfaragó.
Írjak?
Sírjak?

De nem lettem ,mert Szegeden
nem tudom, mi történt velem,
eszem
vesztem.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem tőlem tanul,
fekély
e kéj.

Mert én a poet.hu-t fogom,
s nem elhanyagolható fokon,
butí-
tani.

Bocsánatot kér most nagyon
rendre:
Endre

József Attila nyomán írta: Várady Endre

Törölt tag2020. február 18. 19:46

Törölt hozzászólás.

Kornelia782020. február 18. 11:14

Múló idő...

Éjszaka tükrében fürdik a hajnal,
aranyszín haján a fény remeg,
madarak éneke ringat s a dallal,
"kékbársony" ködből felébredek.

Bezárja kapuját időnknek síkja,
pillanat...megéljük...elveszett,
múltunk még csábít, ha jelenünk hívja,
jövőnk majd kézen fog, elvezet.

Elmenni2020. február 18. 08:05

Az Idő sikjain

Lelkem szivárványvirág,
szirmai létem sora.
Álmaim ajtókat tár:
Életem nem mostoha.

Csukott szemmel repülök
egy virág szirmán tova.
Közben el-el révülök,
megnyílik kapuk sora.

Vezet régmúlt időkbe.
Ismerős - ismeretlen
tájak, mintha élőben
látnám az ismeretlent.

Arcok villannak elém,
ismerős s ismeretlen...
hangjuk némán száll felém,
értem az érthetetlent.

Másik szirmon - színes kép,
régmúltamban utazom.
Fájdalom, menekülés,
kísér ezen utamon.

Lelkem többi szirmain
nyílnak új kapuk sorban.
Jövő tájak s hangjaik
fogadnak, mosolyognak.

Sosem jártam erre még!
Idegen a tér s a szín!
Ismeretlen nemzetség.
Ez a kapu hova nyílt?

Virágok közt lépdelek,
lepke libben cikázva,
csillan harmatcseppeken
ébredő nap vidáman.

Míg Időben utaztam
érdekes világokban,
megnyitottam számtalan
kaput láthatatlanban.

Dombóvár, 2020. február 16.

norabora2020. február 18. 07:59

A költészet hangja

Sétálok egy versben,
betűk közt szökkenek,
átölelnek engem
s fülemben csöngenek.

Költők öblös hangja
verslábon andalog,
gazdáját elhagyva
világgá ment gyalog.

Megy, míg célba nem ér,
s egy lapon elterül,
mint egy falat kenyér,
éhezőkhöz kerül.

Táplál sok olvasót,
jól lakat érzéssel,
elmondja a valót
akár egy kérdéssel.

Így már a költészet
senkinek sem tabu,
múltban írt bölcsészet,
nyitott időkapu.

jocker2020. február 17. 19:49

Az időtlen egy perc…

Fránya az az egy perc, mert benne akár évek is eldőlnek,
A foszló létben, még a jól felépítettek is ledőlnek.
Szemem láttára csak úgy egy perc alatt eldől valami?
Én meg, lehet, hogy nem is szólhatok! Vagyok én valaki?

Fránya az egy perc, mert benne évek is eldőlnek,
Átölel a fájdalom és magány, megfertőznek.
Szétporlik a boldogság, évek súlya elemészt,
Itt minden a gyorsaság, az idő, rosszat tenyészt.

Rosszul vagyok a múlttól, irtózva várom a jövőt…
Még egy perc, bedobom… mint bokszoló a törölközőt,
Futnék, tán’ rohannék, de az idő lánca nem enged!
Kártyaváram ledől, a munkát, látom befejezted…

Fránya ez az egy perc, mert benne évek is eldőlnek,
Ha őrjöngve üvöltők, percek, akkor is csak telnek…
Átölel a magány fájdalma, de ez is csak egy perc,
Átgondoltam a magányt, én vagyok bizony a lelenc?!

Fránya az egy perc, mert benne évek is eldőlnek,
Keserűségem, hogy gyorsan mindenek elvesznek…
Akkora a perc nyomása, hogy ezt én már nem bírom,
Lehet, ki vagyok rúgva! Saját lelkemben sem lakom.

Én szívesen utolsó lennék, ha el kell hagyni magamat,
Addig persze védenem kell, hogy el ne veszítsem arcomat.
Úgy látom én, sokkal jobb, ha porladás előtt lépni merek,
Ez tán’ segít és meg várom, hogy kárhozatok ledőljenek.

Fránya az egy perc, mert benne évek is eldőlnek…
Sőt, a fránya életben… percek is cserélődnek...

orok.szerelem552020. február 17. 11:50

Így kezdődött
És megsercent a papírom…

Ég kékje eltűnt, felhők gyülekeztek,
Vészjóslón varjak felettem keringtek.
Kétezer tizennégyet írtunk, ősz volt,
Vihar odakinn s a lelkemben tombolt.

Gyötrő fájdalom feszítette lényem,
Kényszert éreztem, valamit kell tennem!
Fogtam tollam s a vonalas füzetem,
Sírt, sercent a papír - vajúdott lelkem...
Világra jött elsőszülött ,,gyermekem''.

A költészet, az egy újvilág nekem,
Ott elvész a való, békét lel lelkem.
A vers az, ami szebbé teszi létem,
Mélységből kisegít... felállni épen.

A két világ közt van egy időkapu,
Írás a kulcs... máris nyílik a kapu.
Ott nincs gát, szabadon száll a gondolat,
Lelkem diktálja… benső világomat…

Szabadka, 2020. február 06.

horla512020. február 16. 21:28

Fedezék nélkül

Bőr feszül.
Bordák, inak rácsai
mögött lüktető izom
présel életet szűkülő erekbe.
Elszántan küldi monoton
jeleit a végtelenbe.
Érintésed visszhangja
dobol halántékomon.
Arcod az arcom
az összegyűrt párnán.
Tegnapok sora az álmod,
és hajnalban talán
már nem találsz rám.
Feledheted majd,
hogyan ölelted
csontjaimhoz hűtlen
testem... hús, gyönyör,
vágy idővel elévül.
De veled tartok,
mint átok, vagy áldás,
az utolsó pillanatig.
Fedezék nélkül.

ricsirozsa2020. február 16. 21:06

Limit

Úgy ülnék itt még egy picit,
Csak hát az élet egy nagy limit.

Icarus2020. február 16. 17:19

Aiónos

Örökre eltemettem az igazságot,
Régóta gyötrő boldogtalnságot,
A sors keze megátkozott engem,
Ellenségem kardommal vesszen.
Halkan ordítok ketrecemben,
A felhőben minden elektron mentes,
S álmaim vesznek el napon,
Ha erőm nem lopott.

Enyém minden pillanat lehetne,
Szívem már nem bírja ennyire,
Harc nélkül nem-nem ennek,
Az életnek teremtődtem.
Más vagyok, mint te elődtem,
Erőm veszik el az erőmben,
Emberré válok minden percben,
Ments meg kedvesem kedvesemmel.

Ne kísértsen többé az ellenharc,
Az időnek mozzanata ha vagy,
Megbékjózlak téged, távozz,
A birodalomban nincs idő mától.
Széthasítom az időt, minden vágyam,
Maradjon az élet örökké nálam,
Hiszek hitetlenül ebben,
Váljunk egyé menten.

Ne legyen a cél a bölcső, az élet,
Fedjétek fel a titkot kérlek,
Fohászkodom nektek ellenségeim,
Hagyjátok hadd védjem szeretteim.
Örökkön örökre eltemettem érzéseim,
Ne próbáld feléleszteni, Bohém
döntés, s hamis a király,
Nem tiszta az aranyöntvény,
De az idő örök, s változik az irány.

HJudit2020. február 16. 12:55

Egyidőben

Egy lélekkel
két léptében
múltból haladva
meg- megáll,
lépésről- lépésre
tegnapból- mába
a cél előre invitál.

Minden napnak
szívébe érve addig
maradunk jelen míg
reggelnek fénye
felvillan, nem úgy
haladva hátra mint
előre lépdelve,
régmúlt gondolatokat
felidézve, mert lesz
időnek kapujában
mikor a lélek kicsit
megtorpan.
Időszekerében járva
a remény szándéka
ott marad, de

egy lélekkel
két léptében haladva,
véges szürke fátyolban
egyidőben színez
utazó álmokat!

lakovics2020. február 15. 19:56

Zarándoklat

Úgy ismerkedik velem az útvonal,
hogy a nőiességem is szem előtt
tartva bírjam el, és az adjon erőt,
míg az egyik végét a magány fogja.

Vagy az egyedüllét, amit én fogok
keresni, ha a mondat, hogy meddő vagy,
még eltorzítana, és a belsőhang
rossz kórként bujkál bennem, de mocorog.

Ha majd elkapom, mint a himlő hege,
vagy ahogy egy hasfájós: összerándul,
itt a vége, most valaki alám nyúlt,
és sírnom kell, mert közben megszülettem.

Unikorniska2020. február 15. 19:39

Dánél Edit-Mária

Felboncolt idő

A vén Múlandóság havas óriás
szánon hoz gyötrelmet s egy zabszemnyi szerelmet.
Aztán a vágy dagadt borsója,
meg sem fogan és elillan.
Újabb fakó remények
szélsebes paripáján
kecses atomjaink átsurrannak az ifjúkorba.
Zöld szenvedés lengi körül
hajthatatlan lelkünk minden egyes porcikáját.
Gyermek-szemünk elhal,
mint ártatlan őzike, ha
csúszómászó szúrja-marja.
S vagyunk hamvas illatú fiatalok:
a második kapunyitás
bordánkig hatol
és nevetünk hatalmasat:
mindent és semmit sem tudunk...
Eres kezünk megremeg,
mint az első robbanásnál.
Nincs már tejes Kánaán, epés élet,
csak a kacér Halál.

Törölt tag2020. február 15. 11:20

Törölt hozzászólás.

sinka.460415eva2020. február 15. 11:19

IDŐKAPU…

SINKA ÉVA

Csillagok, ti bolyongó
fényszemek...
ti láttatok születni
engemet...
és mindenkit a világban,
ahogy ott...
lesztek az elmúlásban.

Minden sejt tőletek
származik...
minden test e tájból
ágazik...
mint óriás, ősi fa gyümölcse,
lettem én is...
s leszünk mindörökre.

A tűz, melynek oly sok formája
lángol...
hol parázsban izzik, hol
egekig táncol…
fényéveket ha élnénk akkor
sincs vége…
mint az egyszer volt mesébe.

Utazás, élet, sötétlő
alkonyok...
mindenhol, mindig
ott vagyok...
és minden formája a létben...
együtt ...
álmodjuk fényben és sötétben.

Nawo2020. február 15. 10:58

Nirvána

Hol vagyok?
Az a pillanat,
Mikor nincs folytatás?
Fény a végén? Vonat nélküli,
Alagút?
Fütty nélküli üres állomás?

Peron, némán tátongó?
Torkára forrasztott hangosbemondó?
Cukorkás papír nélküli csikktelen,
tolongásmentes,
szagtalan látomás?

Tapintás, érzetek, illatok
már nem érnek el,
magam vagyok.
Beleremegek,
módosult tudatállapot.
A tömegtelen, lélegzetet vesztett lét,
Csak néma csodálkozás.

Váróterem,
várom, hogyan legyen,
nem értem, miért?
Én?
Az, ki voltam:
nevem, hangom,
félelmeim, örömöm, bánatom
nem maradt.

Eldobott fájdalom
a jutalom.
Tárgyát vesztett érzések,
értelmetlenné válva,
pörögnek az üres létezésben,
meztelenítenek, nem kérdeznek.

Utazás:
Hómezőn tapostam, hol nincs feljebb,
óceán medrében, mely csendes
világűr mélyén, fény ölén
régmúltba jutottam,
megelőztem létezésem,
hitem, vallásom,
planétám.

Háttérszimfónia:
Vár rám
az örökké tartó utazás
térből, időből kilépve,
fotonokkal száguldó,
őrült rohanás.
Az el nem érhető,
Teremtő
pillanat.

DanyiDenesDezso2020. február 15. 07:14

Négy strófa az öröklétről

( Az örökélet emberiségre vonatkozó eljövetelének több ezer
éves történeti vetülete és isteni terve a Biblia szerint, – a vers
szerzőjének, mint élvező és szenvedő alanynak – hittel s némi
pátosszal előadott megfogalmazásában, pár biblia-idézettel.)

Ember vagy. Munka- és hit-
verejték ring kalászodon.
Utódot, magvat nevelsz, de így
sem látsz túl halálodon.

…Ám isteni lettél*!… sok száz,
végtelent bűvölő gondolat!!...
sőt, érzéki Isten*!!! – míg porrá nem válsz
az anyagi lét romjai alatt.

Mert így… csak roncs vagy –
Teremtés csonk agancsa…
mennyei küldetésed* ha
sátáni lázadás* marasztja:

– lásd,... mily sok pártos, bűnös ember-társadalom
egy megosztott, gyilkos angyal-birodalomban*!
S mégis,… az öröklét: – e kétfajta szív-alom!,
ha majd Jézus Krisztusban… végleg összedobban*!

/Lábjegyzet:

Ám isteni lettél*!... sőt, érzéki Isten*!!!: „…ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra,… uralkodjék az egész földön és mindenen, ami a földön csúszik-mászik,… férfivá és nővé teremtette őket.” (1Mózes 1:26-27) „… Íme, az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja mi a jó, és mi a rossz.” (1Mózes 3:22, Ökumenikus fordítás)

mennyei küldetésed*: „Isten megáldotta őket és ezt mondta nekik: Legyetek termékenyek, sokasodjatok, népesítsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá!...” (1Mózes 1:28-29, Új Világ fordítás)

sátáni lázadás*: Kérdezi az Úr Isten az embert: „… ettél a fáról, amelytől tiltottalak, hogy arról ne egyél?” (1Mózes 3:11, 3:1-24, Károlyi Gáspár fordítás)

megosztott, gyilkos angyal-birodalomban*: ”Akkor harc támadt a mennyben: Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni és nem maradt számukra hely a mennyben. Letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki elcsábítja az egész világot. A földre taszították, és vele együtt lezuhantak angyalai is.” (Jelenések 12:7-9, Katolikus (Békés-Dalos) fordítás)

Jézus Krisztusban végleg összedobban*: Isten „titkos akaratát velünk megismertette… hogy a mindenség, mindaz, ami a mennyekben van, és ami a földön van, a Krisztusban egy fő alatt egyesüljön.” (Efézus 1:9-10, Csia Lajos fordítás)

************

Észrevétel: A zsidó-keresztény Szentírás talán legismertebb s legfontosabb 2 újszövetségi verse egyaránt a mi örökéletünk lehetőségét csillantja föl a Megváltó Isten irgalmas, sőt, önfeláldozó szeretet-fényében. Egyik bibliavers a János 3:16: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte, hogy ha valaki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökélete legyen.” A másik vers szintén ebből az evangéliumból (jóhír-ből) való, ez a János 17:3: „Az pedig az örökélet, hogy megismerjenek Téged, egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust.” – Mivel „Isten mellett csak akkor lehet igazán dönteni, ha el lehet Őt utasítani is”, (– vallja többek között egy netes hozzászóló: Sytka says is,) egyértelmű, hogy kizárólag miénk a döntés joga, – de a felelőssége is! (vesd össze Sofóniás próféta 2:3, és Márk evangéliuma 16:16 verseivel!)

beckzoli542020. február 15. 01:00

Mottó: IDŐKAPU

Építkezni abból lehet, mit eleink reánk hagytak! A szeretet soha el nem fogy!

beckzoli542020. február 15. 00:55

Pályatárs munkájára:

Minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat?!

Ejh! Barátom, panaszkodni nem trendi!
Hisz’ ki sír, attól el kell venni!?
Kinek mondod: remélsz hitvest, családot,
Nem dobod el magadtól az örök Álmot?

Költőnk is belehalt/?/ az ál-valóságba,
Mégis üzent nekünk, az örökös Mába.
Tollat ragadott: legvészesebb fegyvert:
Mit vallani tudott: szerette az Embert!

Vallod magyarságod? Cifra gúnya!
Utolér érte plebejusok gúnyja.
Hiába ide tényfeltáró körök,
Amíg vannak „éltető bölcs” sörök.

Mondani Nagyot, ígérni jólétet,
Ne is tudd meg, miért volt igaz Élted!
Botrányhősök „élnek” /tudjuk/ hiába.
Kérésünket, ha van, fogjuk imába!

Halljuk meg a legtisztább hangot,
Elveszett lelkekért szóljanak harangok.
Mert amíg merünk gyönyörűket írni:
A „lehetetlent” is le tudjuk bírni!!!

WErika2020. február 14. 18:15

Az én szeptember tizenegyedikém

Ez nem is igazi vers
ez csak tétova gondolatok láncolata
képtelen vagyok szavakba önteni
úgy hogy megértse bárki
valahogy összeomlott minden
és úgy maradt
nem értettem semmit
csak bambán bámultam a falat
odakint ősz és sosem volt tavasz
állítólag még dolgozom
nem érzékelem az időt
csak a múltról gondolkozom
nem emlékszem hogyan kerültem haza
nem volt többé senkinek igaza
úgy feküdtem a kádban mint egy vízihulla
kinek az élete immár egy nagy áthúzott nulla

Mindez történt anno...
egy péntek délutánon
szeptember tizenegyedike volt
akkor omlott össze a világom

Miközben azt mantrázgattam hogy minden rendben lesz
a szívem azt dobogta hogy nem lesz nem lesznem lesz

Most csend van csupa vád
színültig telesírt kád
gombóccá gyűrt papírzsebkendő-halom
krikszkrakszokkal telefirkált lapok
emlékekből rakott máglya
rajta égek megalázva
folyton arra kell gondolnom
hogy nem vagyok elég
és hogy az is bűnös
aki elveszi a másiktól a reményt
pedig őszintén hittem
hogy másképp is lehet
lassan elfogyok
mint a türelem
eltűnt az összes szín minden kis csoda
nemhogy tavasz de ősz sincs azóta
csak én őszülök egyre jobban
s a szívem is másképpen dobban
ebben az azóta roggyant idegállapotban...

pfbea2020. február 14. 14:24

Madártej

Fakadnak a tojáshab-felhők,
kanalammal vanília-kutat ások,
két eltévedt csepp foltot csókol a damasztra.
Azok a hajdani látogatások
jutnak most is eszembe
a karok helyett ölelő szagokról.
Könny szökik a szembe:
csorog az emlékezés nyála.
Nehéz üvegtálkák fantom-koccanását hallom:
mind ott voltunk nála.
Folyton etetett.
Ismerőst, rokont, unokát.
Anyámnál még megvan a szett,
amit a sógorék hoztak neki az NDK-ból.
Hájas tészta, rigójancsi, lúdláb...
De ő soha nem evett velünk, az nem lett volna ugyanaz, csak nézte.
- Drága mama, ha tudnád,
hogy én azt az émelyítő levet
csak azért gyűrtem le,
mert láttam, hogy mindenki nevet
és örül.
Valami belső parancs szólított fel gyermeki tudatomon át,
hogy jegyezzem meg jól a jelenet illatát.
Két most között nincs idő,
se kapuk, se küszöbök, se ajtók,
se valaholok, se sehovák.
Csak mi tűnünk el valahogy,
mint az édes szaftba süllyedő, ráncos mazsolák.

Tasireni32020. február 14. 09:52

MOTTÓ:
IDŐKAPU

A vers címe:
Transzplantáció

Prédikálók, zsiványok, lám, hajadon leányok
Porladó, száraz csontok mellől nézek fel, reátok.

Mondd, láttok? Vagy csak átnéztek rajtam?
Eltűnni vélem hangom e fülsüketítő zajban.

Ha tudnám, de nem tudom, hogy ez zaj, vagy hangod csend
Mi miatt esténként minden gondolatom félrement.

Mondd, félsz-e? Mért látom rajtad nyomát?
Most kell lepergetni asztalodról halál abroszát.

Időd mint a tenger, az enyém mocsárnak látszik
Csak képzelem, ahogy felettem a zöld fű szikrázik?

Apró gondolám fejtengeren át rég partot ért,
Megannyi kérdésem eladnám egyetlen válaszért.

Mondd, ki ért? Hisz nem létezek tovább.
Szíved dobbanása lett miattam jóval szaporább.

A halálig kergettem a tökéletes békét,
S most szüntelen csodálom sötét túlvilág torzképét.

Vágyom hajdani utcákat járó lovak hangját,
Szemeimmel fürkészném békének fehér galambját.

Mondd, érzed? E végtelen már véges.
De nekem így lett a csúf, s a rút is újra szépséges.

Langyos szellő öleli fekhelyem minden sarkát,
Álmaimban látom Anyám mosolygós leányarcát.

Hontalan voltam, emiatt fejem már nem fájhat,
S végre, már hallom, felettem egy egész ménes vágtat.

iliesrenata2020. február 14. 08:37

Ebéd

Mennem kell. Engem várnak már ebédre.
Nagyanyám fehér kötényt köt,
s ha késve érkezem, puha ráncok nyílnak homlokán.

Tenyerét összecsapja: hol jártam eddig?
Nagyapám hallgat, majd kimegy az erkélyre,
meghúzza a flakont. S mert így akarja,
nem vesszük észre.

Aztán asztalhoz ülünk, ki-ki elfoglalja a maga helyét,
nagyapám túrós puliszkát, én tejeset eszek. Rám szólnak, addig egyem, míg hideg a tej.

Utána kiejtem a kezemből a kanalat, összezsugorodok
egészen kicsire. Két éves vagyok megint, az asztal alatt futok át, félnek, nehogy megüssem magamat.

Ha beverném a fejemet, Budapesten ébrednék fel
huszonhét évvel később, a nagyszüleim halottak lennének, s az nagyon, nagyon fájna.

Zsuzsa03022020. február 13. 19:23

Időkapu

Mostanában olykor arról álmodozom,
hogy drága jó nagymamám veled találkozom.
Ilyenkor mindig érzem édes illatod,
s ég felé fohászkodva kutatom csillagod.

Hisz már a tudomány is oly nagyon fejlett:
mondd, te láttál már önjáró cipőt? Emellett
a génkezelés, klónozás elbűvölő,
sofőr mentes autó, neomé a jövő….

Oly jó, lassan már nemcsak térben szállhatunk,
hanem időben, valóságban utazhatunk.
Addig várj reám, hamarosan láthatlak,
mint anya a kisdedet karomba zárhatlak.

Addig is őrizz szívedben ahogy én is-
már ébredek. Ó, csak álom volt, ám jó mégis!
Lelkemben újra béke és remény honol,
úgy, mint ott kint a réten, friss hóvirág bomol.

Jula602020. február 13. 19:07

Időkapu
Szótlanul rója a mérföldeket,
mint aki leletek után kutat.
Nem mutat különös kétségeket,
csak szemével pásztázza az utat.

Teste tökéletes, a tartása,
mint fiatal fehér nyárfa törzse.
A terepet tüzetesen járja,
mosolya int az ismerősökre.

Sohasem magányosan barangol,
de nincs mellette család, feleség,
csak anyja, kit e tudat marcangol,
az élete gyötrő fénytelenség.

Volt idő, ontotta a szavakat,
az ismereteket a világról,
túlszárnyalt óriási falakat,
mindent tudni akart a titkokról.

Egyszer a szó hirtelen megakadt,
egy torz pillanat volt gyengesége.
Talán egy időkapun áthaladt.
visszaszállt élete kezdetére.

Azóta lelke burában maradt,
az idő csak kint halad a testben.
Fejében az órák mást mutatnak,
nem fejez ki mást könyörgésre sem.

A két lét közt nem köti semmi se,
kapcsolat az éterben megszakadt.
Nincs szó, amely átsejlene ide,
találgatunk, de a vágy csak hasad.

A másik élet itt ismeretlen,
nem kér e világi alapokat.
Vagyon, politika sikertelen,
nem kell hozzá megszokott iskola.

Csak a teste tartja emlékeit,
az érdek, a cél csak annyit kapni,
hogy tömegének a mutatóit,
létjelekkel lehessen tartani.

Az út folytatása még töretlen,
folyton folyik a kínzó fájdalom.
A remény tarja őket életben,
talán lesz még szép közös alkalom!

szibi2020. február 13. 18:22

IDŐKAPU
.
Lét és nem lét határán
a puszta semmiben ülök,
s még kapaszkodom az Időbe,
mielőtt az anyagból eltűnök.
.
A Múlt órája még halkan ketyeg,
a Jövő rugója megszakadt...
Csak ülök csendben a Most-ban,
gyűlik az elszalasztott pillanat.
.
Az időtlenből jöttem testembe,
elmém szülte meg az időt,
hogy egymásutáninak tudja be
az egyszerre mindenütt létezőt.
.
Kaput épített Múltból a Jelenbe,
s leválasztotta kapuval a Jövőt.
A Most időtlenségével szemben,
korlátok közé szorítva az időt.
.
A jelen pillanatnak nincs kiterjedése,
kapuk sem lehetnek a nemlétezőn.
Csak káprázat, mi megtévesztheti
a földi testben élő létezőt.
.
Kapu, ha van, csak az időtlen és idő között,
a Születés és Halál egy-egy ilyen pillanat,
melyen át a lélek testbe költözött,
vagy éppen elhagyni készül azt.
.
Írta: Szabó Irén
2020. 02. 13.

fodoristvanne2020. február 13. 18:09

Időkapu

Ha egyszer megtalálnám az Időkapu kulcsát,
életemnek könyvét csupa gyöngybetűvel írnám.
Lapjainak fehérségén nem ejtenék foltot,
a megannyi vessző helyett büszkén tennék pontot.

Nem rohannék át a réten, oldalra sem nézve,
megcsodálnék minden apró virágot és léptet.
Bokrétát kötnék mezei virágból, azt az egy szót,
hogy szeretlek, elmondanám százszor.

Hallgatnám a lombos fák csendes suttogását,
válaszolnék a kismadarak csodás dallamára.
Elidőznék a csörgedező patak csobogásán,
észre vennék minden rezdülést a partján.

Napestig vigyáznám a Tisza folyását,
elmerengenék olykor az idő múlásán.
Megfigyelném ősszel levelek hullását,
érezném a lemenő Nap visszakacsintását.

Odabújnék újra jó Anyám ölébe,
szorítson át erősen, drága két kezével.
Untalan figyelném szépséges beszédét,
megfogadnám mindig óvó intelmét.

Nagymamám meséje ringatna álomba,
bölcsességei hasznomra válhatna.
Lassuló lépteit hűen vigyáznám,
önzetlen jóságát viszonozhatnám.

Hallhatnám újra harmonika hangját,
Párom dalolná el kedves nótáját:
"Ki minden este csókkal alszik,
reggel csókkal ébred, annak aztán
igazán csak boldogság az élet!"

Mezei virágból font csokráért ezer csókot adnék,
szeretve léteznénk, együtt repülnénk.
Megfogná a kezem, nem engedné el soha,
a boldogság madara vállainkon lakna.

De azt a kaput, az Időkaput föntről irányítják,
egyszer nyílik és egyszer végleg be is zárják.
Most kell jól figyelnünk minden lépésünkre,
mert az Időkapun csak egyszer mehetünk be!

roseprincess2020. február 13. 17:37

Emlék-tánc

Mesékben őriz megannyi évet
az ósdi házak romos pitvara.
Színessé festi a kopott képet
emlékek kissé dohos illata.

Kék ég alatt már a zsindely rongyos,
múló idő lyukat ütött rajta.
Múltról regél a mostanra mohos
fákba karcolt, gyermek régi rajza.

Kihalt mára a kedves kis utca,
pillanatra megtölti víg kacaj.
Szőke kislány lepke után futna,
szívében még őszintén szól a dal.

Koszos kis orcán cserfes a vigyor,
mint aki rosszban sántikál éppen.
Az alkony ma is pont olyan bíbor...
de ez már régen volt, nagyon régen.

Most komorak az ismerős arcok,
barázdákat rajzoltak az évek.
Szelídültek az egykori harcok,
de legbelül még gyermek a lélek.

Foszló illúziók, néma szavak,
a tarka színek szürkévé kopnak.
Borostyán fedte roskatag falak
őrzik nyomait egy letűnt kornak.

Törölt tag2020. február 13. 11:36

Törölt hozzászólás.

Elise2020. február 13. 10:38

Vers-szerelem

Ölelkezésből lettünk, s hogy ne múljunk el
nyomtalanul, az égre kis csillagokat tettünk.
Vigyék tovább génjeik útján az örök értéket!

Szavakat álmodunk, hogy velük együtt kimondhassuk
a kimondhatatlan egészet. Versekbe ringatjuk
magunk, és a vágyainkat fel, az égbe kiáltjuk.

Strófákba rímeljük gondolatainkat. A tollunk
valami kényszer viszi, de apró léptekkel, talán
valamikor, mint a nagyok, maradandót alkotunk.

Vetüljön ránk hatalmas árnyékuk! S majd egyszer
a nyomukba lépdelve dalunkkal, ha kell határon át,
adjunk érzést, irányt, fejekbe békét és rendet!

A vers csupa érzelem, a vers csupa bánat. Olyan
mint a szerelem: lángol, ha feltámad, és magával
ragadva visz, rohan, akár a lezúduló folyam.

A vers nagyon tud fájni, máskor vidáman mulat.
Világot mintáz, életeket láttat s arcokat.
Sorai elmét gyönyörködtet, s kitár határokat.

Aki költő, nem öncélú: szemet nyit! Mihelyt magát,
örömét-fájdalmát, a világ dolgait sorolja. Világít,
mint gyertyaláng, s olykor izzó, lobogó fáklya.

Vagyunk porból vagy sejtekből, mint összetapadt szemcse,
és bár az életünk parányi, röpke-villanás csak:
hagynunk kell valami nyomot a világegyetembe’!

Elise2020. február 13. 10:36

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

eskarita2020. február 13. 08:57

A virágtündér

Május volt. Május, a legszebb… a könnyű levegő
illatok ezreit hozta-vitte, érzékek újraéledő
táncára kérve a kacér mindenséget.
Egy lányka állt a sarkon, apró, karcsú, büszke.
Még gyermek módjára kapaszkodott és
bársonyzöld ruhája fodrait teregette a fényre.
Mi, mindennapi, bolond kis társaság,
csak robogtunk, és észre se vettük.

Júniusra fordult, sziporkázott a világ,
akárcsak jókedvünk. Ablakok csurig letekerve,
a hátsó üléseken már bejáratott csetepaté,
vitákkal vegyes, víg hancúrozás.
Az ismerős kanyarban egy lány bókolt felénk.
Kis sárga kontyait az enyhe szél
féltve rendezgette, pihéi meg-megrezdültek
karcsú derekán és kecses karjain.

Júliusban már gyalog voltunk. Rövidgatyában,
szandálban szaggatuk a nyarat, szöcskéket
vadásztunk, műanyag dobozba, úgy napi húszat.
Hazafelé ballagtunk aznap, a nagyfiam felé intett:
Nézd, Anya, milyen pompás! Még sokáig
vissza-vissza integettünk neki. Ő csak állt,
karjait sokágú gyertyaként emelte az égnek,
aranyszín sziromkarkötőivel takarva
bókunk nyomán kelt, halvány pirulását.

Augusztusra bizalmas ismerősök lettünk,
A büszke aranyhaj, a kicsi, a nagy, meg én.
Ha arra jártunk, mindig köszöntöttük,
történeteket eszeltünk ki róla,
hogy ő egy elvarázsolt, virágruhába zárt,
rejtelmes, néma tündér.
Olykor selyemzöld, puha kezét simogattuk,
vagy megcibáltuk sárga, szirmokból szőtt haját.

A szeptember, jaj, a szeptember gyászos hónap…
Az iskola… , az óvoda…. Temettük a nyarat,
a lassú, lusta, önfeledt perceket. Minden kicsi
nőtt egy kicsit. (Én kétnyárnyit öregedtem.)
Virágtündérünket is felnevelte a Nap.
Embergyerekhez méltó termetet kapott.
Barátságunkat tudatlanul boldog napok
sora fűzte össze.

Sárgába, rőtvörösbe, sőt, egyre fakóbb
színekbe költöztünk, kívül-belül.
Felgyorsult a monoton, fázós rohanás.
Az október még mulatott kicsit, aztán engedett…
A természet kimérte sorsát virágunkra is.
Üde szoknyáját szürke, szűk kabátra cserélte,
rideg szelek zörgették üres zsebeit.
Valaha aranyló, hervatag haján
félve babrált a fény, mint ritka vendég.

A novemberi ködök szitáló esőt hoztak. Mintha
mindent felejtenénk, ami egykor ragyogott.
Ő sem volt kivétel. Egy borús napon riadtan
kaptam el róla tekintetem. Száraz dereka
megroppant talán, nem bírta tovább hordozni
a büszke koronát. A földön feküdt, sovány ágain
zizzenő, halott levelet hajtott a szél,
és kristályos dér csillant sápadt homlokán.

Decemberre fújtuk az orrunkat mind a hárman,
és kortyoltuk a forró teát. Belázasodott nagy, kicsi.
Végül, és nem különben én is. Hosszú éjek jöttek,
kínnal, bajjal…ezek egyikén furcsa álmot láttam:
egy anyó jött értem, sárgás-ősz hajú,
rám mosolygott, kerek, hűs derűvel
és maga után húzott egy szűk, sötét kapun át.
Léptei, mint apró kalapácsok fájó ütemre
dobbantak izzadt halántékomon.

Sűrű sötét volt előbb, majd fényes lett minden:
karácsonyidő… , mézeskalácsillat…
Két színes gömb lettünk, az anyó meg én.
Egy dalra hintáztunk zöld fenyőfaágon,
sercegő csillagok gyúltak körülöttünk,
és csak szólt, szólt a dal, olyan ismerősen:
Télen benn lakik a fény, nyáron fenn lakik a fény,
télen benn lakik a fény, nyáron fenn lakik a fény…
A fény csak vándorol, a fény csak vándorol…

Az anyó vitt tovább, egyre szédültem, egyre,
farsangi bálba mentünk, nem is akárhová…
Sűrű haját vastag varkocsba fonta, zöld ruhában
táncolt és csak sárga szeme beszélt.
Nem kérdezett engem és én se kérdeztem őt,
csak dúdolt tovább, valamit dúdolt tovább:
Minden véget ér… hiszen, minden véget ér,
minden véget ér… hiszen, minden véget ér.

Elfáradtunk, lábunk, lelkünk se vitt már…
Testem tejfehér paplannal takarta tiszta hó.
Leült mellém, hűsen simítva lázas homlokom.
Most először beszélt, de inkább duruzsolt csak,
tenyerében valami titoknak tetszőt tartva:
apró magot. Lehajolt, hajával simogatta és
gyengéden a földbe rejtve halkan fülembe súgta:
Minden visszatér… hiszen, minden visszatér,
minden visszatér… hiszen, minden visszatér.

ditte1422020. február 13. 07:32

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

ditte1422020. február 13. 07:19

Csali mese: gépi világ
(2200 táján)

Tiszán innen, Dunán túl,
kurta farkú robot túr.
Túrta, túrta, kitúrta,
a ládikót kihúzta.

Mi van benne, halihó!
Egy 3D nyomtató.
Lássuk csak, hogy mire jó?

Robotbébit ha nyomtatnak,
pár hónapot megspórolnak.
Talpra is áll a gyerek,
szobatiszta, nem rezel.

Vág az esze, mint a penge,
elmehet az egyetemre!
IQ-ja a plafonon,
iskolát se koptatott.

Nem beteg se hőbe, hóba,
meztelen fürdik a tóba.
Gyógyszert hírből ismeri,
ne adj neki, kiköpi.

Beépített önvédelem,
jaj neked, ha megöleled!
Azt szajkózza a kölyök,
ne közelíts, mert lövök!

Nem, amolyan verselgető,
hacker máma a nagy menő!
Örökbe is vihető,
nem tolong itt a vevő!?

kelta32020. február 12. 22:51

Találni

Mint farkas, ki kecske házába kéredzkedik,
Lépésről-lépésre lopódzik egyre mélyebbre,
Táplálékul vért szív ereibe,
Fájdalmat érintéssel fedve.

Hazugsággal látszatot lehet óvni,
Mint mikor gyermeknek a halálról beszélsz,
Körülírod a legfájóbb részt,
Úgy tereled Szerelmed szemét.

Mi megkerülhetetlen a végén,
Ami nem fog változni semmit sem,
De élni annak tudatában lehetetlen,
Ezért feleded és feledteted megrészegülten.

Mint mikor szeretteidet osztályozva
Erdődben vágsz rendet.
Erre buzdít az érintés és minden sikoltás,
De Te mégis másképpen reagálsz.

Ekkor már tudod, mitől fáj,
Többé nem érzed magad jól,
Nem tudsz örülni a percnek,
Kínoz a medvévé vált szerelmed.

Ábrándba süllyedt, és arról költ reményt,
Mint az álmára ébredt rabszolga,
Ő már mindent ért,
Meg már látja is a végét.

Abba a patakba csobbanunk újra,
Ugyanoda érkezünk folyton,
Fájdalmat találsz a hűvös habokban,
Szíved meg egyre bizonytalanabbul dobban.

Időről-időre előjön a szekrényből,
Már lélegezni sem hagy,
Vádaskodik és nyomaszt,
Mindig azt mondod, ez nem lehet igaz.

Nincsen értelme másképpen,
Hiszen mindent megsemmisít,
A hozzá csapódó fájdalom,
Amit a meg nem felelés táplál.

Belegyökerezik a szerelmünkbe,
Belenő az életünkbe és magára aggat mindent,
Életre hív minden tetted, és azt hiszed,
Mostanra már meg is értetted.

Pedig csak féled,
Az elméd teremtett kíntornát belőlem,
Amit most a lelkednek sorolsz,
Bizonyítékokkal kitámasztod sorsod.

Már mindent megértettél, gondolod,
Tovább így már nem is akarod,
Jaj, de elcsöndesednék már kicsit,
Hallgatva csak lenni és tetteinket érlelni.

Nézni a csillagokat, ahogyan mondanak valamit,
Viszketve verejtékbe vetkezni,
Minden érzésben rendet kaszálni,
Valódi boldogságban szerelmet találni.

Matyi872020. február 12. 22:08

Az Idő...és az érzelmek

Fagyos, kérges téli napba veszem,
Midőn soraim cifráztatva írom.
Balga az idő, zsarnok, de nekem
Ismét, ismét őt kell magamhoz hívnom.

Mily hosszú, borzas szakálla vagyon,
Nyakunkra csavarszik, létünket fojtva.
S valami mégis büszkén, oly nagyon
Hág rajta, létünket tenyerén hordva.

A felhő gyász fekete öltönybe bújt
S kövülten, némán állott magában.
Törpe mécsfény rajta füstkarikát fújt
S játszott kócos, koromszín hajában.

Úgy borult rá házamnak fedelére,
Mint asszony elé a megtört ember
S zuhant részegen földem kebelére,
Ó! Te is fehérben úsztál egyszer!

Röffentett torz széles szájából nékem,
Talán villámot is szórt, okádott.
Hisz nagy és porhüvelyes lett a vétkem,
Ha fejemre még esőt bocsátott.

Tudd, fekete penész-tested eloszlik,
Midőn az idő új utakon jár.
Énem, vágyam más valakin megoszlik
S lelkemben pompázik zöldellő táj.

Bobe662020. február 12. 21:23

Szállni szeretnék 2020.02.12

Szállni szeretnék, repülni a felhők fölött.
Fentről nézni aföldet,
kitárt karokkal állni a hegytetőn.

Szállni szeretnék, szállni a végtelenségben,
céltudatlanul lebegni, álmodozni.
Szállni és pille könnyúnek lenni,
nem érezni semmi mást csak a lágy szellő simogatását.

Szállni szeretnék,angyalokkal repülni,
átölelni őket,
meg kérném őket had maradjak velük,
mert ők szeretnek.

Szállni szeretnék, elrepülnék távol e élettelen világból,
oly messze ahol senki meg nem talál,
nincs bántás, nincs aki hazudik és fájdalmat add.

Szállni szeretnék, a végtelen kék égen,
közel lenni Istenhez,
kézen fogva az angyalokal repülnék a végtelenbe.

Szállni szeretnék, tárt karokkal állni a hegy tetején,
majd alá szállni,
és onnan felrepülni a végtelenbe.

Szállni szeretnék !

Golo2020. február 12. 15:34

A fal

Haladok utamon, magas szürke fal elébem áll,
így kell nekem, ezzel jutalmazott a munkamániám.
Ronda égig érő szürke akadályt magamnak emeltem, ám,
betonfalam segítettek felrakni villámló, sötét fellegek.
Hol hagyott el a józan eszem, miért nem fogadtam el,
kudarcaim voltak, vannak és lesznek, ez természetes.
Illúziókat tápláltam, magamnak hazudtam reggel, este,
mégis kíméletlen harcba szállok elégedetlen életemmel.
Tudom-e változtatásra bírni sors-ostorozó fájó lelkemet?

Nem kell a szürke, satuba szorító félelmetes akadály,
hangtalanul siratni önmagam felesleges és nagy kár.
Nem tudtam erős a fal, gyenge az akarat a tudattal,
makacssággal dörömböltem lelkem ajtaján, megrepedt
a fal, hulltak a téglák, majdnem maguk alá temettek,
mert hangosan kiáltották: „Szétzúzták szép hazád,
gyermekeid unokáid jövőjét ne keresd ott, ahol volt a tied,
nézz szét a világban, Damoklész kardja lóg a fejed felett,
még mindig vak vezet világtalant árkon-bokron át, mert…”
Elég legyen! Nem építek új falat a régi helyett!

bacsisara2020. február 12. 12:53

Rohan az idő

Bár megállna az idő a tavaszi fák alatt,
hogy a csodálatos virágkoronákat
egyszer végre észre vegyük
és illatával tüdőnket telítsük!
Állj meg idő! - epekedve kérjük,
de ő könyörtelen marad
és észrevétlenül tovább halad.

Rohan előre, hátrahagyva a tavaszi fákat,
órája felgyorsulva kocog utána.
Ketyegése sürget, vissza se fordulhat.

Nem engedi, hogy lássuk azt, amit nézünk,
pedig ellenkezve az idővel,
egy szusszanásra még visszatekintünk.
Mindjárt megyünk! - mondjuk, egy pillanat,
de a fasorokban már el is röppent
a virágos kép és az illat.

Törölt hozzászólás2020. február 12. 12:39

Ezt a hozzászólást a szabályzat megsértése miatt törölték a Poet moderátorai.
A törlés oka: Tilos olyan hozzászólás elhelyezése, amely figyelmen kívül hagyja a moderátor korábbi kérését.

DikonVelika2020. február 12. 12:01

Akarom

Van ez a szó mi magasba repít,
Gyermeki vágyakat élénkít, felpezsdít.
Azt halljuk folyton csitítsd,
Ennyire intenzíven ne sikítsd!
Csitulj, mert úgysem éred el,
Csitulj, mert életed ilyet úgysem érdemel.

Akarom! Akarom! Szívem lüktetését,
Átélni, érezni, minden törését.
Törik a jótól, törik a rossztól
A Törés segít fejlődni sokszor!

Pedig mélyről szalad felfelé tudom,
Kitörni vágyik, csitítani unom.
Újra kell tanulni e szót használni,
Elásták, nekünk kell erővel kiásni!
Mit szinte kőbe véstek kell felkaparni,
Magunknak a lényeget újra szívvel átitatni.

Akarom! Akarom! Szívem lüktetését,
Átélni, érezni, minden törését.
Törik a jótól, törik a rossztól
A Törés segít fejlődni sokszor!

Toporgunk egy helyben, mert félünk vágyni,
Félünk, szívünket kitárni, reptetni, szállni,
Kinyílni, próbálni, elesni, felállni,
Félünk, hogy fájhat és nehéz lesz kiszállni.
Pedig az élettel szembe megy egy helyben állni,
A cél még nem tiszta, akkor is merni kell vágyni!

Akarom! Akarom! Szívem lüktetését,
Átélni, érezni, minden törését.
Törik a jótól, törik a rossztól
A Törés segít fejlődni sokszor!

valdan2020. február 12. 10:59

Élet dióhéjban

Mint valami rohadt háború után
ébredni bénultan egy kórházban,
tompultan nehéz éjszakától sután
keltett dologtalan rángó lábam,

hogy szaladni akart, rohanni megint
álmomban erdő lombjai alatt
a régi úton a gyerekkor szerint
hol tölgyfákba vésett szívem maradt.

Akkor futottam, most lépésre lépés
és mechanikus mozdulatokban
talpakat vezénylő csikorgó légzés
haladni hajt sehová sehonnan.

1946222020. február 12. 10:58

PÁLYÁZATI VERSEK 2020

Ott leszek újra

Úttalan utakon, mindenhol zárt kapuk,
vajon mögöttük, milyen az udvaruk,
csak egy helyre most kíváncsi lennék,
ahova én mindig visszamehetnék.

Ahogy most látna engem a jó Anyám,
de sajnos ott van az élet túloldalán,
versem tán kulcsa lesz időkapunak,
evvel üzenek, apunak anyunak.

Immár én is úgy hetven felett vagyok,
rám is szemet vetettek különféle bajok,
biztos büszkén mutatnám nyomtatott verseim,
mesélném, hogy telnek óráim perceim.

Megírtam sok történetet, valósat álmot,
erdőt jártam, hullajtottam faforgácsot,
házunk kapuival formáltam utcaképet,
sok diófát ültettem, de mind kapott férget.

Úgy gondolom az időkapun leláttok hozzám,
láthatást néha zavarja a felhőfoszlány,
udvaromba száz tulipán fog majd virágozni,
abból sírotokra fogtok tőlem kapni.

Csokrot átkötöm a szeretet fonalával,
szavaimat küldöm harangnak szavával,
ám ha egyszer angyalok harsonába fújnak,
én is ott leszek újra a fiatoknak.

-írta-Varga István-Barcs-2020.02.11.

Varga_Mikulas2020. február 12. 09:58

Sokat gondolkodom azon,
Hogy van e belőlem haszon.

Hogy mit ér két kezem munkája,
Tudásom helyes e, vagy életem hibája.

Jó gyerek e voltam?! S elég e amit tanúltam?!
Bölcsesség e nyoma, az útnak min járok,
Vagy csak el butultam.

Szeretnek e engem, őszintén tiszta szívvel!
Vagy itatnák a földet, a belőlem kifolyt vérrel.

Érzik e azt ha szeretetemmel töltöm fel őket!
Vajon tetszéssel néznek e engem, vagy csak én a gyönyörű nőket.

Nem tudom leszek e apa, szerető nagyszülő!
Meghalok most, vagy lesz e hajam őszülő.

Millió kérdés mire csak az idő adhat választ!
Sorsom pedig mi el vehet, vagy adhat támaszt.

GALZOLI2020. február 12. 08:30

Szeretlek városom
Költői szívem boldog, magasztos, ünnepélyes,
Verssel köszöntöm azt a várost, ahol volt születésem,
Itt fogantam meg, lettem eleven, élő ózdi gyermek,
Itt mondhattam ki első szavaimat, apa, anya szeretlek!

Ózd, te e Föld gyönyörű kis ékszere,
Mily sokáig voltál e hazának bálványa, s mindene,
Himnuszt zengtek Rólad, neved dicsőítették, magasztalták,
Hirdették a nyolc völgy városát, a csodák csodáját.

Adtad boldogító kenyered, ültél trónodon, mint egy Isten,
Adtad az életet, a gyönyört, a hitet, a végtelent,
Szíved szüntelen zakatolt, gyárad füstje ontotta a reményt,
Sok ezer ember jött, szeretett meg, kereste az esélyt.

Csodáltak és irigyeltek, ragyogtál, mint csillag az égen,
Dölyfösen mutattad üstököd, senki nem hitte, ez mily törékeny,
S hirtelen lett csillogásból riadt félelem, haláltusa,
Gyárad kéményei fohászért kiáltottak, óh Istenem, hasztalan.

S lett ezernyi jajveszékelés, létért való küzdelem,
Kik eddig hozsannáztak, most a sírod ásták meg,
De nem, nem mondhatják ki feletted a halálos ítéletet,
Neked élned kell akkor is, ha halálosan sebződtél meg.

Trónodat elégették, hírneved eltiporták,
Gyárad lerombolták, szíved kiszakították,
De nincs vége semminek, kérlek, légy ismét gazdag és szép,
Bizonyítsd be, léted e hazának nagyon kell még.

Ülj ismét trónodra, küzd emberül és remélj,
Adj nekünk, szerelmeseidnek, új életet, esélyt,
Legyél újra gyönyörű, pompázó virágcsokor,
Illatod ébresszen reményt, a sok-sok búslakodón.

Szeretlek városom, itt születtem, a gyermeked vagyok,
Büszkén hirdetem országnak, világnak a fiad vagyok,
Adj nekünk, kik szeretünk még hosszú, boldog éltetőt,
S ha meghalunk, itt találjunk örök békét, pihenőt.

LAT2020. február 11. 22:43

Talán megunt a fény reám esni.
Elfáradtam, hát leülök.
A visszautat kezdem lesni,
S e gondolatban elmerülök.

Talán megérkeztem oda,
Hová jutnom kellett.
Az lenne igaz csoda,
Ha mondanám, hogy kedvem tellett.

Itt ülök az ajtó előtt.
Nyissam, ne nyissam ki?
Talán majd ettől leszek felnőtt.
Bárcsak lenne itt még valaki...

De hányszor nyitottam itt be már?
Átlépem ezt a magas küszöböt,
S megint leszek a szamár,
Ki teherhordással küszködött.

Azt is tudom mi vár bent:
A szerelmes kényelem,
Mi körülöleli a védtelent,
S átsegít a lénygen,

Hogy lelkemet darabokban
Szórhassam valaki tenyerébe,
Remélve, hogy elmerülhetek a habokban
A szerelme tengerébe.

Életem célja, hogy lemondjak magamról,
Lélekvirágokat adva
Megváljak magamtól,
Magam lassan szétszaggatva.

Kár is tépelődni ezeken,
Úgyis bemegyek előbb-utóbb.
Nem hagy nyugodni a szerelem,
Ennél úgysem leszek földönfutóbb...

Ha majd kéred, eljövök újra,
Megölöm magam az ajtó előtt,
S valaki másként bebújva,
Új valóval, egy gyilkossal egybenőtt

Mosolygó napként ülök majd itt,
A régi helyemen,
Tudva, hogy úgyis megvakít
A határtalan szerelem.

Talán megunt a fény reám esni.
Talán még ülnöm kellene,
Ráérek még ezt felkeresni...
De mit tegyen az ember, ha ilyen a jelleme?

Phety2020. február 11. 22:04

Nyári emlékeim

Emlékszek, nem is olyan régen,
Mikor utolsó nap kicsengettek,
Hazaérvén töprengtem,
Nagymamám mikor vár engem.

Hátizsákom előszedve,
Ruháimmal megtelve,
Könyvet, játékot ölembe véve,
Szaladtam hát ki véle.

Mindig jókat nevettünk,
Nagyapával együtt vezettünk,
Nagymamánk csutkából babát,
Azt fonott hát nékünk.

Padlásról a régi rádiót,
Nagyapám, hozd le nekem.
Tudni akarom hogy volt régen,
Mit mondtak, most hallhatom?

Fiam, egy csöp vizet hozz nekem,
Siess eredj segíts nagyanyádnak,
Húsleves lesz ma az ebéd,
Metéld hát a tészta csövét.

Esténként a szobák falát,
Kacagások hangja veszi át.
Párnából, dunyhából a tollak,
Messzi végtelent játszottak.

Törölt tag2020. február 11. 22:01

Törölt hozzászólás.

egrizsoka2020. február 11. 12:07

Virágot hajt majd

Piszkos a járda,
piszkos a lépés
eső csinálta,
vagy te léptél sárba.
Fröccsen a mocsok
fröccsen a vér is
üres tenyérbe
nem dobnak érmét.
Égnek az erdők,
olvad a jég is
vaksi a dollár
süket a révész.
Vinnyog az élet
léte csak kérész
fejekben sötét
ez most az érték.
Röhög a kastély
zokog a putri
nem könnyű kaland
embernek maradni.
Fekete a világ
semmi sem örök
jön már a kaszás
s a lét elcsöpög.
Mindegy ki vagy
hant nyomja csontod
felzabálja
palástod, rongyod.
Elbújt a Nap is
csak tüze éget
szárad a gyökér
nem adja fel mégsem.
Haldoklik a világ,
a gyökér újra sarjad,
ezerszínű virág
gyilkosa a gaznak.

Sztotti2020. február 11. 08:48

Idő-váltás!

Egyszer valamikor régen,
vagy most, vagy a jövőben?
Egy másik univerzumban,
vagy itt, boldogan éltem!

Aztán jött a tudomány,
megmagyarázta nékem!
Sok-sok univerzum van,
több mint csillag az égen!

Na itt jöttek a bajok,
mik keresztbe tettek nékem!
Térugrás, időutazás,
és azóta a helyem nem lelem!

Baj lett az idővel, a dimenzióval,vagy
mindkettővel, vagy velem?
Eltűnt a megszokott világom,
életem, s vele a szerelmem!

És most itt vagyok! De hol?
Ahol minden idegen!
Már leéltem itt több tíz évet, 
és szép lassan bevégzem!

De nem! Nincs veszve minden,
talán még menthetem életem!
Megtaláltam, kit annyira szerettem,
de jajj hiába, nem ismert fel engem!

Látszatra minden rendben,
szép is, csinos is, meg minden!
De nevében a “nevem” 
nem jelöl sajnos engem!

Beszéltem vele, de az Ő
életében én nem létezem!
Próbáltam, hátha, de
részéről ez nem szerelem!

Megkérem hát szépen,
e verset tegye el néked!
Hisz, ha "idejutnál",
egyedülcsak Ő ismerne fel téged!

Hiszen Ti egyek vagytok,
csak Ő egy kicsit másabb!
Ha megkérem segít nekem!
Remélem még újra látlak!

balazs50002020. február 10. 21:36

Múlttá lett jövő!
(...időt kérek)

Vannak napok...

de mit számít már
elmúlt véget ért végleg
a Balaton hideg a strand sivár
valami sosem volt érzelmet érzek

Vannak napok...

csak lézeng képzeletem
magam elé bámulva mélyen hallgatok
szívem felfogja csak agyam nem
még mindig a hatásod alatt vagyok

Vannak napok...

hogy látlak másban
egy mosoly egy mozdulat mi te vagy
megdobban szívem emelkedik lázam
egy pillanatra a világ elmémből kihagy

Vannak napok...

hogy szólnék hozzád pár szót
újra érezzem mi előtte voltál
de rájövök felesleges minden mi volt
az emlék soha nem gátol már

Lesznek évek...

tán összefutunk egyszer
ki tudja! Én hallgatok
egymásra nézve mint ismeretlen ember
magamban előtted én már csak az vagyok

Lesznek évek...

nélküled váltva valóra célom
elmémbe vésve mit akkor adtál
elkísér utamon s ha megtenni még oly'
nehéz is azt mondom akkor majd; hagyjál!

Lesznek évek...

s majd elhiszem jobb így
túlontúl érzek hogy bántsalak
térdre rogyva hidd el a kín
nem hogy megtőr; erősít általad

Lesznek évek...

ki tudja vajon mennyi?!
...néha már több is mint kellene
ha nem lehetsz enyém hát legyen elég ennyi!
elmúlik minden s benned én is múlok vele...

pisch_ferenc2020. február 10. 21:32

Ballagó idő

Az idő múlik s vele az élet
A múlt már csak árnyék lesz
És elrepülnek az évek.

A boldogság már csak emlék
Ami megszépítette életünk
Szenvedünk a magánytól
És siratjuk régi szerelmünk.

Rohanunk s repül velünk az élet
Az idő nem jő vissza, soha,
Mert a múlt holnap már emlék lesz.

Küzdesz az emlékeiddel és
Szeretnéd megtalálni újra önmagad
Harcolsz az idővel, mert a múlt
Fogva tart.

Emlékeid visszarepítenek a múltba
S nem tudsz tőle szabadulni
Keresed benne a szépet és elkezdesz
Benne kutatni.

Az idő árnyéka körbefonja már létedet
Lassan megbékélsz a sorsoddal
És közben elillan már az életed.

Pisch Ferenc

2020.02.10.

Törölt tag2020. február 10. 21:16

Törölt hozzászólás.

geza19472020. február 10. 15:26

Ha vissza térek...

Ha visszatérek, oda honnan jöttem,
az anyaföldbe, mely örök otthonom,
bocsássátok meg nekem, hogy éltem,
hantoljátok el még maroknyi porom.
A helyemet már oly régen kinéztem,
hol apám nyugszik, s szeretett anyám,
szorítsatok egy szűk helyet nékem,
a föld göröngye itt omoljon rám..

nem zavarnám csendes álmaikat,
néma leszek majd mint maga a sír,
átbalzsamoznám örök csókjaikat,
simogatnám anyám fejét, hogy ha sír...
Lapozzatok a Rekordok könyvébe,
ott találjátok szerény "lábnyomom",
megértitek tán' nem hiába éltem,
"Pi-vers diplomámat", reátok hagyom...

ne sirassatok az ég szerelmére,
mint ahogyan éltem: csak nevessetek,
mennybe jutni úgy sem érdem nékem,
odalenn már senkit nem szerethetek..
síromra ne tegyetek rideg márványt,
de nehéz gránitot sem akarok,
nem kell nékem semmi földi álság,
zöld pázsit fedjen, meg jeltelen halom..

ne vágyjatok dús halotti torra,
emlékemre csak jó aszút igyatok,
írjátok nevem egy kis palack borra:
Itt nyugszik, ki mindig sírva mulatott.!
s ha sírom mellett megáll majd egy vándor,
tudja majd kit tart fogva az enyészet,
fogai közt elmorzsol majd pár szót,
s megsüvegeli nemlétező vétkem...

Olga752020. február 10. 10:26

Időutazó

Felkapott egy forgószél s elhajított egy távoli bolygóra,
oda, hol álmaimat sorra válthatom valóra.
Az lehetek aki csak lenni akarok,
s még az idők között is utazgathatok.

Bejárhatom a régmúlt minden szegletét,
piramisok országában élvezném a fáraó kegyét.
S onnan továbbrepülnék az ókori Rómába,
majd az időt nyakamba véve erednék Nagy Sándor nyomába.

Ide-oda suhannék, átélném a történelem megannyi rejtélyét.
Mint apró porszem a gépezetben, láthatatlanként lennék ott a jelenben.
Hogy az időn sérülés ne essék, a múlton változtatni lehetetlenség.
Ám rengeteg élménnyel, tudással gazdagodva, repülnék Hozzád a jelenbe vissza.

Te ott mosolyogva várnál rám, kitárnád kőszíved kapuját,
s a körbe vett súlyos kőtömböket, végre lerombolnád.
E képzelt világomban minden egyszerű és álomszép,
karjaid közt kuporodva regélnék Neked a múltról mesét.

Te áhítattal hallgatnád mézédes szavaim moraját,
S mint két gerle hallatnánk szerelmünk búgását.
Szárnyalnánk együtt tova a kietlen távolba,
magammal vinnélek a gyönyörök országába.

Ott elengedném kezed, s megpihennék melletted.
Lemezjátszónk újra játszaná a régi dallamot,
érzem, szabadulni Tőled már soha nem tudok.
Mondd, mit súg lelked angyala, akarsz-e engem holnap s ma?

2015 június

barnajozsefne2020. február 9. 22:08

A múlt visszanéz

Gondolataim, a költészet napjára

József Attila, Petőfi, és még mások,
lélekkel, pennával, írtak igazságot.
Megannyi keserűség bújt a lelkükbe,
a nagyurak tartsanak tükröt kezükbe!
Nézzenek ők bátran, szembe önmagukkal,
ne éljenek vissza, kapott hatalmukkal!
A nélkülözés, mely eltelt ez időben,
halandók, nem láthatták szép jövőjüket.
Sodródtak már görcsösen az üszkös árral,
mindenért megfizettek, rút, kemény árral.
Keresték éjjeli álmuk igazságát,
nem találták, éltük virágzó világát.
Már régen nem hitték, hogy számít a szavuk,
a több ezres tömeg, mind, - egyet akarunk!
Hű magyar, követelte, -hazánk viruljon,
a csúf hazugság, örökre elcsituljon!

barnajozsefne2020. február 9. 20:52

Rohanó idő


Századok folyamán zajlanak a folyók,
száraz partján, dőzsölő emberek, mohók.
Remélnek szebb, kitisztult, boldogabb jövőt,
hibáikból nem tanulnak, ez a közöny.

Zajlik az élet, vészesen fogy az idő,
embereknek, nagy kincse, előrevivő.
Amikor látni vélik hegyek növését,
fel, az út egyre hosszabb,ez az öregség.

Pillanatot, percet kell látni, megélni,
a múlton nem rágódni, előre nézni!
Időtlen, ezüst fények között repülni,
örülni a pillanatnak, és szeretni.

O.J.P.2020. február 9. 11:29

Az idő peremén

Ott vagyok,most ott vagyok .
Míg írok a jövőnek ,
a múltból olvasok.
A kezemmel kapaszkodok a jövőbe,
miközben a lábam gyökeret ver
a földként szántott időbe.
Jövőképem patinás tükör.
A múlt rózsái fonják körül.
A művészetnek nyújtó keze,
Vajon elvisz engem oly messzire ?
Honnan már nem érdem visszanézni.
De a legnagyobb érték legendát mesélni?
Hogy lássam még mi lesz a hagyatékom.
Amit el akartam, majd elmondhatom.
Nektek is érték egy sárguló fotó,
Amiről magadra nézni oly jó.
Lám mi lett végre belőlem!
Lám ,hogy változtam az időben.
És hogy ne legyen úrrá tudatomon az enyészet.
Most újra élem a kezdettől az egészet.

Any2020. február 8. 22:30

Újra Itthon

Tízszer virult nélküled és hervadt el a nyár,
hófedte tetőkről a tél is tízszer olvadt le.
Álmodban gyakran cserélte színeit e táj,
de szeretteidet valaha még ölelheted-e?

Kétségek martak, vajon létezik-e valami csoda?
Míg az évek múltak, lám, a téves eszme kopott.
Az idő, a változás titokzatos nagyasszonya
hazádból kihajított minden foszladozó rongyot.

Utazás nem volt soha oly végtelen neked,
pedig az ég kékje szebben még nem tündökölt.
Szíved sem volt még soha oly reszketeg,
mint mikor újra érintette az anyaföld.

Valóra vált álom sürgette az utolsó perceket,
türelmed is ott maradt a bárányfelhők fölött.
Lábad nem is futott, hanem szinte repített,
feledni tíz év bánatát szeretteid között.

Czuczaine_Andi2020. február 8. 21:56

Zivataros évszázadok

Tekintve vissza, kicsit az időbe,
Sok ősi magyar, s évszázad teremtve.
Voltak törökök , kik mardosták lopva,
Szent földeinket elherdálták volna.

De őseink nem hagyták, küzdöttek a célért,
Hogy hazánkat idegen kezek ne öleljék.
Voltak csaták, harcok forradalmi ifjak,
Március idusán szabadságharc virradt.

Maradtak fennt várak, romok és kőhalom,
De rengeteg festmény is, mely díszt kap a falon.
Versek maradtak fenn, mely harcba hívta a népet,
Küzdöttek hát vérig, nem börtönbe éltek.

És mi van most, a jelenbe lépve?
Szép hazám majd sok felé tépve.
Emlékezünk meg, a sorsdöntő csapásra,
Trianoni szerződés aláírására.

Katasztrófák hada mardossa a népet,
Hol árvíz tomból, vagy vörösiszap lé megy.
De a magyar nép nem hátrál, túléli a vihart,
Köszönöm kis hazám, hogy lábam , talajodon ballag.

Valóra vált-e , egy régin hitt mese,
Hogy hazánk nem eladó, és független a népe?!
Légy büszke magyar, higgy a csodában,
Egy régin hitt szép Magyarországban!

kevelin2020. február 8. 21:53

Nyolcker
Egy ugrás volt csupán
Règ volt de ott voltam
Házunk udvarán
Utcánkban csend honolt
Csak a Kálvária harangja szólt
Fiatal fèrfiak alapot ástak
Mocsarat csapoltak talicskàztak

Egy snáidig bajszosèrt
Dobogott szívem
vele a Mileneum
Ünnepre lóvasúttal
megyek
Újjè a ligetbe jaj de jó
Ott lesz a szoboravató
Mig királyainkat nèzem
Bajszosomat lesem
Kedves bajszosom fogja
A kezem
Èrte dobog fiatal szívem
Ünnepel a nèp
Nem számít cudar ezer èv
A nemzet egyben van èl
Mindenki ènekel sok mindent
Èrtünk el
Van perec ès olcsó bor
Csinos öltözetet kiván a kor
Èn is felveszem a rózsaszín taftot
Abban kap majd a snáiding
Egy csókot
Forog az időkerèk
Itt vannak a règiek mèg

kevelin2020. február 8. 21:51

Poéton
Árkon bokron menekűltem
Mig megtaláltam a kapút
Míre ráírva hogy poet ez volt
Nosza lovam kikötöttem
Jó vízet jó fűvet kivánva

Elköszöntem
Íves míves kapún átkeltem
S mint kit felkapott a szèl
Tarka pillangókènt lebegtem
A rímek csodás mezejèn
Lebegtem

lelkem teregettem
Velem lebegett több ezer tag
Ès szerző buzgón kiváncsi
Elmèlkedő versszerető
Bádogember szalmabáb
Ès gyáva oroszlán
Mosolyogva nèztek rám

Kèk èg alatt volt hapy
Vagy kerestük a napot
Találtam rengeteg barátot
Sötèt ègboltomról ragyogtak rám
Mint fènylő csillagok

sajnos
Mint minden örökkè ez se tartott
Volt kit a kaszás elragadhatott
Minket váratlan itt hagyott
Másik dimenzióba landolt

kevelin2020. február 8. 21:43

Állatok
Május sehanyadikán
Sètálni mentünk èn ès
A kutyám
Betèrtünk Katikához
Húst venni a vacsoràhoz
Kicsi kutyám porázàt ráncigálta
Katika szekrènyèt szagolgatta

Kinyitottam a szekrènyajtót
Egy tábla lógott ott
"Ne para gyere csak gyere
Lèpj be a szekrènybe"
Kinyílt a szekrèny oldala
Mikor belèptem oda
Különös tájra tèvedtem
Jól emlèkszem arra a napra
Denevèrek napja volt
Egèsz nap sütött a hold
Egymást túl harsogva
Beszèltek fák állatok
Vègre vègre megszólalhatok
Boldogabb vagyok most
Ne lèpj rám te tulok
Mondta nem igaz
De mèly hangon egy kis
Hangya
Szorgalmas èletemnek
Meg van a haszna
Csak àmultam bámultam
Hallgattam a sok panaszt
De mègis jó ha elmondhatjàk
Torkukat mütni kell
SZaladtam
Hogy a profnak elmondjam

kevelin2020. február 8. 21:37

Baj baj matek
Nulladik hatvàny az egy
Fejembe sehogyse megy
Èn egèr szürke labirintusba
Szöknèk innen a valóba

Fejem nem feneketlen kút
Miből tudnèk megoldáshoz

meriteni a
matekot megèrteni

A jó tanár magyaràz magyaráz
Engem meg a hideg ráz
Beszèlnèk inkább olaszul
Csehül

lám lám már a nap is
Szenderül
Nagyokat ásítozok
Mindjárt aludni fogok
Àlom kapújàn àtmenve

Csoda vár eszem van
mindent èrtek
Pèldákat kèrek

MeszarosneMaya2020. február 8. 17:30

A szeretet dimenziói
Nappaliban hallgatóztam: mi lehet?
Lányom vasalt , leckét mondott gyermeke.
Figyelmesen szegezte rá a szemét,
Ki szorgosan mondogatta a leckét.

Egy régi emlék bevillant most,s úgy fájt:
A konyhában anyám vasalt épp ruhát.
Szemét s fülét rám szegezte kedvesen,
Míg én leckét mondtam neki csendesen.

Majd azt látom nem sokára ez után,
Otthon vagyok, és vasalom a ruhát.
Szemem, s fülem a lányomra szegezem,
Míg ő leckét mond én nekem lelkesen.

Anyám nekem így maradt meg örökre.
Valamit hát megőriztem belőle,
Hogy úgy teszek valamit, mint ő tette,
Egy darabja beépült az énembe.

Így vagyunk mi összekötve örökre:
Bennünk él az anyánk lelke, ösztöne.
Szokásunkban egy néhány szép dolog van,
Mit öröklünk, s tudat alatt mozog csak.

Figyelni kell, s rájövünk , a gyermekek
Megőriznek az anyjukból, eleget.
Nagyanyjukból, szépanyjukból keveset,
Mert bennük él ,s tovább él a szeretet.

Kapcsolati szokásaink rögzülnek:
Az anyáink pocakjában kezdődnek,
Mintáikat szeretettel ötvözve:
Ez nagymamánk , és dédanyánk öröke.

Oly szép e több dimenziós ajándék:
Szembenézni azzal, amit kaptál rég,
és azzal is, mi az , amit rátettél.
Hisz testünket lelkünk mozgatja már rég.

És lelkünket dédanyáink szelleme,
Amely folyton visszatér , és erősít,
S összefogja jelent, s jövőt a múlttal.
S minden anyát gyermekével egyesít.

libatoll2020. február 8. 17:01

Időkapu

Kinyitotta az úr a kaput előttem,
mint halandó lépdelek.
De valami történt velem.
találkoztam az Urral este.

Időhasadás lett életembe,
hisz azt gondoltam öregszem.
De ő adót nékem egy percet,
kitudja mennyi az halandó évbe?

Majd ha az óráján letelik egyszer,
ismét boldogan találkozom vele.
Becsukja mögöttem idő kapuját,
emlék leszek talán egy életen át.

libatoll2020. február 8. 15:33

A sors és élet kézen jár

Már ötven éve annak,
hogy édesanyám az életet adta.
Nyári forró napnak,
enyhítő szele alatt.

Meg vívtam életembe ezer csatát,
volt kudarc győzelem is talán.
Volt fájdalom mi marta szívemet,
még is felálltam,egyedül mert felkellet.

Elreppent az idő feledtem,
sok embert meg ismertem
az idő ez alatt egészségileg kikezdet
Sok mindenben meg változtatta életem,

Reppenek az emlékek előttem,
kérdésekbe mereng a szívem.
Izgatottság életem, minden perce,
hisz elfogyót az élet fele kenyere.

Az apró morzsákból állt össze,
boldogság,hit,fájdalom reménnyel.
Gyönyörű család, barát, eseménnyel tele
és az, hogy amatőr tollforgatóként élhetek.

Azt gondoltam ezzel barátokra szert teszek,
de mindig most is hatalmast tévedtem.
Mint az élet tolla papírra vetet,
úgy élek és fejezőmbe életem,

Most kitudja, kezembe veszem e még tollamat,
hogy újra alkotással önökhöz szólaljak.
Ki tudja, mi jön, és mi lesz ez után?
köszönöm, hogy e pár sort olvasták!

tomorg2020. február 8. 07:37

Jövő kapujába

Új reggel kel,
tolakodik reményekkel,
kakasszó dicsőítőn,
éhező beggyel.

A házőrző vonyít,
de a hold rég elsuhant,
a napfénye még látja,
s tán' árnyába szaladt.

Akár egy hangyaboly,
a város most éled,
szorgoskodón dolga,
fogságába lépked,

Gyorsan, lassan szedve,
elhaló perceit,
nappal éli át,
fontosnak vélt álmait.

Morajlik odakint,
egyre csak az utca,
kocsik duruzsolva,
egymás intim bámulja,

Akár az igavonók,
gazdáikkal vonulnak,
kik időkaput nyitva,
jövőt vágyakoznak.

Petja242020. február 7. 22:52

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Petja242020. február 7. 22:51

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

kisjanko2020. február 7. 19:15

akadály nélkül

erővel nem boldogulsz ész kell hozzá
nem mindenki kap belőle sokat ne várj
ostromold meg a kék eget és emelkedj
magasba ne maradj ott lent a völgyben
földhöz ragadva a szabadság hajnalára
hiába várakozol menj elébe s vezesd át
a vén hegyen ha találkoztok várni nem
kell fogjátok meg egymás kezét óvjad
hogy ne remegjen erős nagy lépéssel
haladjatok nem gátolja semmi az utat
a győzelmet jöhet villám vad vihar ti
megérkeztek

PP2020. február 7. 19:11

A jövő kerekén.

Repedesve szàll az idő a jövő kerekén tova s
én tiprodva tipegek életem ösvényének mezsgyéjén
bizonytalanul előre.
Utamon éhes keselyűk kísérik szívemet mardosva csipkedve
lelkemből apró darabokat tépkedve húsig hatolva minduntalan szüntelen.
Elmémet kérdezve nyugat fele indulva búsuló érzéssel szomorúan merülnék vissza a régóta ismert boldogtalan életembe.
Szemeimet behunyva szívemet kitárva s
irányát vakon követve keletre perdülve betörhetetlen vadlóként vágtatna lelkem az ismeretlenül ismerős világ mámoros boldogságába.

emonye2020. február 7. 16:39

"Időkörök"

Körém gyűrűznek az időkörök:
Körbe – körbe,
Ez a körforgás szüntelen, örök,
Körülöttem körforgalom,
S hiába minden szorgalom
Az idő mindig leköröz…
Időm, mint a tenger,
Mi hamarosan elnyel.
Sodródom örvényében,
Nem akarok hinni törvényében:
Mi szerint múlik,
Egyre csak múlik.
Virágot hervaszt,
Dús rétet szikkaszt,
Szomjas torkot tikkaszt.
Minden szépet rombol,
Ahogy végtelen tombol…
Járása gabonát, gyümölcsöt érlel,
Agyamban bölcs gondolatot ér, lel.
Vasfoga véresre marja húsom,
Bűvkörében magam vagyok-
A saját túszom…

ZiaRudi2020. február 7. 16:34

MESÉLJ…

Mesélj szemem, mond el a történeted?
Mesélj a múltról, s az átélt élményekről,
Mesélj a jövőről, a várható szép életről,
Mesélj álmaidról, meséld el a kezdeted.

Milyen volt először kinyitni a szemedet,
E világ fényének tündöklő kékségébe?
Féltél, vagy tán ámulva hagytad lelkedet
Belefeledkezni, a végesen múló életébe?

Sírtál, hogy elszakadt azt a biztos kötelék,
Oltalmazó burkod, s égiekkel kapcsolatod?
A biztonságot adó helyed, hol lelked őrizték,
Elhagyod egy időre a számítatlan jelenért?

Mesélj, a játszadozó csintalan gyermekről,
Féktelen kuncogásokról, s álmodozásokról.
Boldog napokról, az önfeledt nevetésekről,
Észrevétlenül eltelt évekről, és a nyarakról.

Szerelemről, rózsaszín köd-fátyolos életről,
S a szertelenül vidám gyermekek kacajáról.
Féktelenül pergő-forgó, és önfeledt évekről,
A mosolygástól csillogó szemed szépségéről.

Mesélj bánatodról, szomorú átsírt estékről,
Éber éjekről, könnyekkel átitatott párnákról.
Korán, kábán ébresztő napsugarak színéről,
Hallgatag vacsorák izéről, és a teli pohárról.

Ki nem mondott gondolatokról, szavakról,
Megalázottságról, és a beteljesült alázatról.
Lelkedet égető s gyötrő, fájó szenvedésről,
Piros, kisírt, s vérben forgó szemed erejéről.

Mesélj a jövőről, mesélj a szivárványról,
S a mindenséget betöltő színes világról?
Mesélj az élettel telt lelked boldogságáról?
De egyről, soha ne mesélj! – az elmúlásról.

Törölt tag2020. február 7. 15:19

Törölt hozzászólás.

lanyigeza2020. február 7. 12:05

IDŐS EMBER HITVALLÁSA

Fáradt elmémben kavarog sok kósza gondolat,
Mily idegen nekem már minden fürge mozdulat.
Változatosak napjaim fehértől szürkéig,
Lelassulva minden nagyon, de ki tudja meddig.

Ebben a korban nem nagy zajjal zajlik az élet,
Néha még a csendnek halkulását is megéled.
Mily szomorú tény, lépteim alatt a föld már nem reng,
Napjaim múlnak szerényen, nincsen már ütem, rend.

A kis fekete tücsök is milyen észrevétlen,
Ha meghúzódik és a fű alatt lapul tétlen.
Észleljük nappal ha ugrik, éjjel nehéz lenne,
Ha olyan gyönyörű hangon nem ciripelne.

A feketerigó sem tűnik fel éj leple olol,
Viszont jelenlétéről tudunk, ha szépen dalol.
A piciny szentjánosbogár nappal fel sem tűnik,
Sötét éjjel pedig ragyogása meg nem szűnik.

A szürke szamár is eltűnne a sűrű ködben,
Hogyha olyan éktelen hangon nem szólna közben.
Ködös reggel a füst eltudná rejteni magát,
Ha nem éreznénk a kellemetlen csípős szagát.

Egy kipukkadt műanyag zacskó durranhat nagyot,
De annak a híre nem éri meg a holnapot.
Kevés csak tenni valamit, nagyon nagy tévedés,
Ha azt gondoljuk, hogy elegendő a hírverés.

Láthatunk rá a természetben számtalan példát,
Ki-ki hogyan teszi észrevehetővé magát.
Idős korban ha fogytán már az erő, semmi vész,
Szerencsések vagyunk ha helyén még a józan ész.

Mindezek mellett a szépkorú is lehet merész,
Mert, hogy bátorság nélkül semmit sem ér az egész.
Alkossunk valami jót, hasznosat magunk körül,
Akkor a létünknek lesz még aki szívből örül.

Ne legyen idős elfáradt életünk se sivár,
Akkor akad még olyan, ki tőlünk valamit vár.
Kopár legelőn szívesen gulya, nyáj nem legel,
Kiszáradt mocsár környékén gólya sem kelepel.

Tehetünk még nagyot, ha azt sokan nem is hiszik,
Csak sekély tó vizének a hullámai kicsik.
Ezért engem is még valami arra késztetett,
Őszülő idős fejjel, kezdjek írni verseket.

Mindannyian tudjuk, hogy a munka akkor öröm,
Mikor sikeres és nem megy rá mind a tíz köröm.
Így gondolataimat szerényen versben írom,
Mig elmém nem hagy cserben és erőmmel is bírom.

HAdriana2020. február 7. 11:08

Hegedűs Adriana: Dobozba zárt bizalom

Egy padláson felejtett üvegdoboz
a fantáziában mindent összebogoz.
Cirkalmas írással címzett boríték.
Vajon csalfa lélekre bizonyíték?

Lehet, hogy benne lapul a szenvedély,
ehhez ugye nem kell külön engedély.
Valószínűleg sírva epekednek a sorok,
gyöngyökben gurulnak a mosolyok.

Ha pedig némi kétely fel is merül,
a józan ész azonnal ellenszegül.
Ne nyisd ki, ne nyisd ki, kiáltja!
Füledbe súg az ördög, vajon ki látja?

Ha biztos vagy, sohasem nyitod ki,
de ha nem, akkor a kör már ördögi.
De győz a kíváncsiság, ez oly emberi,
méltó jutalmát nyomban el is nyeri.

Egy kis tekerés, ez a zár roppant ügyes,
jön is a meglepetés, mert a doboz üres.
Festés volt a boríték az üveg oldalán,
ha nem lenne igaz, talán elmondanám.

t.buga2020. február 7. 10:19

A nap árnyékos oldalán

A nap árnyékos oldalán rekedtem,
A foton-ívek kikerülik testem.
A sötétben kínoz minden pillanat,
Mi magányomban váratlan rám akad.

A semmi szele zúgva fordít körbe,
Köröttem tér és idő, síkjuk görbe.
A nagy esemény horizontja közel,
Féktelen zuhanok, karja átölel.

Féreg vagyok immár, utam átvezet,
Atomjaim cérnán, testem átmenet.
Új világba értem, én vagyok a fény,
Mellettem sodródó, furcsán pörgő lény.

Sötétségnek országába érkeztem,
A tér-időt fényemmel megégettem.
Ez a közeg idegenül hat reám,
Mint madárra a mélységes óceán.

Magába zár sötét erő, vasburok,
Visszatérni innen én már nem tudok.
Magamat az éjszakába temettem,
A nap árnyékos oldalán rekedtem.

szederfalu(moderátor)2020. február 7. 08:42

@Filemon: nem vonnám kérdőre a hozzáértésed, de ezt hagyd meg a zsűrinek.
A hsz-ed töröltem, mivel ide csak a pályázati versek kerülhetnek fel. Egyéb hozzáfűznivalók a pályázati kiírás posztban tehetők.

Varga_Mikulas2020. február 7. 06:35

Barát vagy ellenség?!
Élet, és halál Ura.
Egy láthatatlan szellem,
Még a létezése is igen fura.

Vas marokkal fogja kezünk,
S ha nem is akarjuk húz előre.
Néha magas hegyekre,
Vagy szakadékba, mi a sötétség temetője.

Megállíthatatlan!
A hegyeket is porrá őrli.
Ki szárítja az óceánokat,
A kegyelmet mellőzi.

Ha már minden elpusztult,
Ő akkor is tovább halad.
Nem lesz ki szidja múlását!
Esetleg ki utána szalad.

Türelmes, türelmetlen,
Élet halál Ura!
Neki egy pillantás sem az élet,
Így ne pazarold el te ostoba!

Éld meg az álmaid!
Ismerd meg a világot!
Szerelemre, egészségre, családra!
Ne vagyonra pazarold az Imákot.

Mi nem számítunk neki,
Mert az idő nélkülünk is tovább halad.
De élheted boldogan!
Hamis ábrándokkal ne csapd be magad.

Varga_Mikulas2020. február 7. 06:33

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

lady22020. február 7. 05:35

Őrzöm

Őrzöm a lélegzetnyi csodát
az akarat irányítható
borostyánba zárva
egyre várok
a kölcsönvett ártatlanság
visszhangjára
századokon száguldó
évem szaporodik
viszkető perc szorít
míg az üreges-üveg napok
kísértet lakta szőnyegén
porszázszorszép virágzik.

lady22020. február 7. 05:34

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Törölt hozzászólás2020. február 6. 23:33

Ezt a hozzászólást a szabályzat megsértése miatt törölték a Poet moderátorai.
A törlés oka: Tilos a személyeskedő hozzászólások elhelyezése. Tilos a kötekedő hozzászólások elhelyezése. Tilos a piszkálódó, szándékosan egy vagy több személy idegesítése céljából írt hozzászólások elhelyezése.

barnaalexxandra2020. február 6. 22:56

Barna Alexandra
Emberek!

Emberek!
Kik vagyunk mi? Talán Istenek?
Nincs élő Isten, kit ismerek.
Mégis sok ember azt hiheti,
Más sorsát a hátán viheti.

Azt gondolod, megválthatod?
Tán a világot akarod?
A világot nem tudod,
Ha az embert nem tanítod!

Sok rossz van, amit teszünk,
Csak mert ehhez van eszünk...
Bundát, szőrmét? Vegyünk!
Úgyse a mi életünk...

Sok ember, gondolom, nem venne,
Ha a kedvencükből lenne.
Mégis ész nélkül veszik,
Csak mert menőnek hiszik.

S mikor lázadni kezd a természet,
Akkor jövünk rá, mi is az élet.
Majd kapkodva próbálunk jót tenni.
S igyekszünk a Földet megmenteni.

Mert az ember azt hiszi, bármit megtehet,
Sok rosszat pedig ennyivel jóvátehet.
S majd a végén azt hisszük, nyerhetünk,
De a természet ellen csak veszíthetünk.

Bár... Megérdemelnénk.
Okosabbak úgyse lennénk...
Kitartunk majd, amíg bírunk,
Így ér véget majd a dalunk.

cedrus492020. február 6. 19:45

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Tuffgong2020. február 6. 19:35

Szalad az idő

Vers költészet, öregszik már.
Öregszik már, költöivel együtt.
Valakinek ez a mesterség
a megélhetés.
Valakinek, akinek és én
is közéjük tartozom tán,
ez szenvedély.

A magyaroknak ez már szenvedély.
Szenvedély mely már szinte,
gyógyíthatatlan.Nem fájdalom ez,
hanem egy életérzés,
ami egy végtelen idő kapun halad át,
újra és újra.

Költök ezrei, foglyák kezükbe
becses tolljukat, becses vésőjüket
hogy le írják ezt a napot.
Az Idő kevés, mint mindenkinek.
A költészet az, ami fent marad.

moca6002020. február 6. 19:15

Végítélet

Már századok óta tart az öldöklő küzdelem
Az ember, természet és a vagyon felett
Hol az emberi értelem? Csak hatalomvágy és kényelem,
Harag és kapzsiság, az öldöklés végtelen
A Földnek e teher már túl nehéz, kiállt, elég!

Tüdeje már zilált, kapkod némi tiszta levegőért
Némi oxigént még termelve, a haldokló természetért
Nyög, vonít az emberben, esztelen önpusztító elme
A haldokló természet és Föld, már nem tud tenni ellene
Elveszik az erdők és vizek éltető elemét, a vagyonért

De az embernek ez még mindig nem elég!
Mérgező felhőket és gázokat a gyárak szüntelen okádva,
Az ember önmagát pusztítva, szeméthegyeket gyártva
A térképen lassan veszélyhelyként megjelöl,
Vizet és levegőt mérgezve, ember természet és fajokat öl

S a gyárak mérges füstöt okádva, a tüdőkbe halált marva
Levegő helyett klór és bróm felhőket gyártva,
Rést ütnek az ózon falon, embert és természetet feláldozva
Így megváltozik a Földi klíma, élőlény pusztul nyögve, kínban
De ez már több, mit az emberi gyarlóság felett a Föld elbírna

És az ember így él, vagy csak létezik a nagyvárosokban
Szmogban, zajban, gyűlölködve, szemét és mocsokban
Nem érezve a veszélyt, életét feláldozza némi vagyonért
A harc, mit megfeszítve a környezet ellen még folytat
Így már nem folytatódhat, mert veszélyben a holnap

Mert az ember az életet adó Föld testén,
Mint betegen a testét megmérgező daganat,
Mely felemészti a gazda volt egészséges szervezetét,
Adja át magát a lassan pusztító végtelen enyészetnek,
Elindult és nincs irgalom, már nem lesz kegyelem

Az ember önmaga ellen küzd, felemészti hatalom és kényelem
S az utolsó „győztes” ütközet, ember és halál között
Visszafordíthatatlan mit az ember a Föld ellen elkövet,
Eljön, mikor az emberek egymásra szórják a pusztító követ
Élőlény természet és emberre, ez jelent végítéletet

Vers: Dér István (ISI)

BakosErika2020. február 6. 12:56

Ha ledobálom...

Elvékonyodva lépted át a kaput,
utolsó sóhajod a szobában maradt,
mocskos téli szél szaggatta a falut,
fakóra ázott arcomra könny tapadt.

Még hallom a zajos csillagokat,
kereslek kiszáradt ágydeszkákon,
boglyas felhőben látom az arcodat,
torkomból tör elő fájó valóságom.

Tartozom neked ezzel a verssel,
kimondatlanul sok-sok szódarabbal,
tartozom a múlttal, minden perccel,
azóta hiányod hordozom magammal.

Ha én is átlépem az idő kapuját,
ha elhasználtam már a földi levegőt,
ledobálom e rongyos rabszolgaruhát,
és szabadon leszek égi szeretőd.

church732020. február 6. 11:40

Nepenthe /Időelixír/

Azt mi belőled
annyira rám ragadt,
próbálom lekaparni magamról,
fekszem az ágyon hanyatt,
mint vámpír a keresztet
kerül az álom, magányom felsír
és én hagyom, hogy fájjon.

Szemmel szegezem
plafonra az éjszakát,
próbállak kitépni magamból,
érzem a vér szagát,
időelixir kellene, hiányod szétfeszít,
s te csak mosolyogsz
arról a képről rám megint,

..mintha itt lennél!

attivad2020. február 6. 08:52

Ami marad végül

Csapkod a vicsorgó szél,
halott anyák harcolnak
így árván maradt fiakért
kik elveszve a világban,
kisegér mögé bújva
reszketnek, s szájuk szegletébe
ráncot gyűr a néma ima,
cserébe farkasfogaikért
mik korán belevástak a rideg világba.

Sziszegnek a fák,
a szél szanaszét gyilkolja ágaikat,
s mindenfelé fa-könnyek hevernek
s borítják a rongyos házakat.
Az anyja-vesztett fiú
sziszeg így a foga között,
s megmeredt nézése
mint a kitömött állaté:
hideg és fénytelen,
s mint a csapdában vergődő sakálé,
kiengesztelhetetlen.

Nem maradt más neki
csak a nézése,
mint a nyaktól bénának,
ki még eljátssza,
hogy elhiszi s ezért hirdeti,
hogy minden Isten akarata,
s hogy tekintete gyémánt fényű,
másoknak örökérvényű.

Tamandy2020. február 5. 23:10

Száztizenkét lépcső

Ezerkilencszáznyolcvanöt szeptember,
sötét a lépcsőház, ablaka nincsen,
áramszünet van naponta kétszer,
kétszer nyolc lépcső egy emelet,
kétszer nyolc lépcső, szer hét,
mert fenn, a hetediken van a cél.

Koromsötétben a hetedikig botorkál
egy hét év körüli, copfos kisleány.
Nem fél, jól ismeri a sötétben az utat,
a lépcsőket számolva magabiztosabb:
kétszer nyolc lépcső, szer hét,
mert a hetedik emeleten van a cél.

Cipőkopogás... szomszéd néni jön,
kezében gyertya ég, hangosan köszön,
a kislány visszaköszön és örül, hogy lát,
így abbahagyhatja a számolást.
Meséli... reggel sietni kellett,
elemlámpáját otthon felejtette.
Váratlanul a gyertya elalszik. Jaj, mi lesz?
Honnan tudja, a következő emelet hányadik lesz?
Szerencsére nappal van, így segít...
az ajtók illesztéseinél és a kulcslyukakon
beszűrődő nappali fény... formája.

Kétezerhúsz, január tizenegy,
a kislányból asszony lett,
gyerekeivel a liftet várja,
fia kérlelésére gyalog indul fel,
de nem bánja,
a lépcsőket számolják:
egy, kettő, három, négy,
öt, hat, hét, nyolc... forduló,
kétszer nyolc, szer hét...
emlékszik még:
kétszer nyolc lépcső egy emelet,
száztizenkét lépcső... a hetedik emelet.

vargaerzsebet2020. február 5. 21:16

Majd ha a vén fenyő

Egyszerre ébredek a fázós reggellel,
Felsejlik az égbolt világos pasztellel.
Álmomban ölellek, éppen elbúcsúzol,
s az aranyló porszemek örvénye súrol.
Libben a függönyöm holló fehér fátyla,
Felcsendül a múltból cigány asszony átka:
" Messzire kerül majd fajod boldogsága"
"Vágyhatok, vágyhatok majd a mátkaságra?"
"Majd ha a vén fenyő gyümölcsöt vajúdna,
ha a folyó mélyén örömtüze gyúlna..."
"Voltam én már mátka, nem fog már az átka!"
Réved, messzenéz az időkaput tárja:
"Nem vágyhatsz, nem vágyhatsz Te a boldogságra!
Átfog, átölel a koporsó magánya..."

Jó lenne felszállni, madárlánnyá válni,
Jó lenne libegni, mennyországba szállni,
Jó lenne leülni egy útmenti kőre,
Ott ülni, maradni örökös időre.
Miatyánkot szórni útszéli keresztre,
Megkérdezni halkan: Jézusom, szeretsz-e?

Varga Erzsébet

2020.02.05.

RudolfB2020. február 5. 13:28

Bíró Rudolf

Három lépésnyire

Aznap rajtam fekete ing és
egy árny-alakkal sötétebb
nadrág volt.
Észrevettelek téged és
szívem helyén megjelent egy
izzadságfolt.
Pont annyira látszott,
hogy kellemetlen legyen
az érzés.
Így hangtompított lövés
volt a tüdőmben minden
belégzés.
Fekete alakom tört-fehér
tájba mosódott bele:
szürke-kedv.
Foszló valóság szálait
kerestem. (Elcsepegtetett
szövetnedv.)
Három lépés távolság-tartás
feszült lépteid mögé.
Követtelek.
Fehér ruhád valamit húzott,
talán az időt, az egyszervolt
perceket.
Nehéz volt minden lépés,
a járda arcába ráncokat
repesztettünk.
Mozdulatlanság feküdt le körénk
mérföld(kő) volt az a pár méter
‘mit megtettünk.
Hátadat kísértem a járdán.
Mintha követtek volna: lassabban
haladtál.
Anya, várj! Ne fordulj meg!
Mert meglátod rajtam, hogy
meghaltál.
 
 
 

Sissy18672020. február 5. 12:28

(a vers folytatása csak véletlenül rámentem az elküldésre)

De mindezt már nem lehet,
Ami volt elmúlt már régen,
Már csak a jövőbe tekinthet az ember,
Mely bizonytalan és nem tudni majd mi lesz!

Néha jól esne onnan egy jel egy útmutatás,
Mely biztatóan hat reánk,
Kövesd csak a jeleket mely mindig ránk talál,
És hidd el meg lesz a megfelelő útmutatás!

Hát ne a múltba élj,
Csak tekints rá vissza kedves emlékként,
A jövő is lehet jó és szép,
A jelen az ahol élsz, és ne add fel a közepén!

2020 Február 5.

skorpioiro2020. február 5. 12:21

Március Idusán

Március 15. szelleme
ma már nincs meg a fejekbe.'
Március idusa
már nem egyesek tavaszi vírusa!

A tavasz már nem lelkesít,
fásultak a napok,
a lelkekből kihunytak, kiégtek
a lelkesítő gondolatok!

A magyar széthúzó nép,
soha nem tartottak össze,
a testét földarabolták,
de nem tanult belőle!

El kellene már dönteni,
hogy mi az érdek!
Saját zsebeket megtömni,
vagy enni adni a népnek?

Egy darabig lehet hülyíteni,
fényes jövőket jósolni,
de eljön majd az a nap,
amikor tisztába kell rakni a dolgainkat!

A jövőt lehet építeni,
értelmes célokat követni,
ha együtt összefogunk,
a célunkig el is jutunk!

Már a holnap is szép lehet
csak merjünk hinni benne!
Mindenki tegye a dolgát,
hogy elérje kitűzött célját!

Mindenért meg kell küzdeni,
nincs égből pottyant manna,
mindenért meg kell dolgozni
s tele lesz a kamra!

Nem lehet feladni,
hisz küzdelmes az élet,
harcolni érdemes,
ha a cél értelmes!

Ha tudod az okokat
s hogy mi váltja ki azokat,
merj ember lenni,
merj a jövődért bátran cselekedni!

Sissy18672020. február 5. 12:19

Koloszár Zsófia - Múlt - Jelen - Jövő

Elveszve, tévelyegve, az idő fogságában,
Múlt , jövő , segítség jöjjön hamarosan,
Az idő függönye nyíljon szét nyomban,
Múlt a jelenben mutasd meg megad!

Gyermekkor, kamaszkor, régi szerelem,
Elrontott múlt, rohanó ídő,
De jó lenne néha viasszalépni,
Amúltat újra élni, esetleg néhol megváltoztatni!

odygastro2020. február 5. 12:09

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

odygastro2020. február 5. 12:07

Ébredés

Sokszor ébredek előző életem rögös talaján,
Hirtelen nem tudva, merre van a nagyvilág.
Heves harcok nyomát keresem testemen,
Soká tart, míg visszatér fejembe az értelem.

Nevetni kell, no de csak magamban, árván,
Ne tudja senki, merre jársz régi álmot járván.
Beszélsz-e régi, kedves, feledett baráttal,
Törődsz-e azoknak keserves bajával?

Belátsz-e szép leánynak gyönyörű szemébe,
Ha csipkés keszkenőt gyűr hófehér kezében?
Fáj-e viselt lelked régmúlt idők után,
Vagy már fibula vagy csak a szétnyíló ruhán?

Tudsz-e önmagadról, hogy ki s mi is vagy,
Lélek, szerető, szelíd vagy csak vad emberagy?
Járod még az utat régi vágyak, ideák után?
Elhiszed még a mesét, vagy csak nevetsz, bután?

Kérdések garmada tolakszik ébredő fejembe,
Mígnem gyűrött fecni akad kutató kezembe.
Világos lesz körülöttem, kezdek már látni,
A papiroson ez áll: - "türelemmel várni" -

csomorhenriett2020. február 5. 11:38

Gúzsba köti lelkemet a félelem

Versem a költészet napjára íródott.

Néha úgy félek a jövőmtől, az egyedülléttől.
Gúzsba köti lelkemet a félelem.
Megdermed a testem, s elakad a szavam.
Mi lesz, ha anyám nem lesz velem?
Nem akarom elveszíteni mostani életem.
Nem hagyhatom veszni lelkem kincseit,
a sok versem.
Istenem, mi lesz velem?
Távolból látom magam.
Koldusként végzem, ez lesz a sorsom.
Tiszta lyuk lesz nagykabátom,
s piszkos az arcom.
Utcasarkon kerekes székemben fogok harmonikázni.
Nagyon sokan akarnak megalázni,
s nem borulhatok többé
édesanyám keblére vigasztalódni.
Egy csendes sikátorban, a csillagos éjben,
örökre lehunyom szemeimet.
Egyetlen boldogságomat,
az én verseimet,
ha valahol megtaláljátok,
kérlek, mentsétek meg
az elkövetkezendő nemzedéknek.
Elmondhassák, hogy ennek a
mozgássérült csavargónak,
lelke öröme volt a verselés.

2017. április 10.

Vagyvalami2020. február 5. 11:35

Gondold át

Majd egyszer
két évszám leszel,
sírköveden.
Két évszám,
melyet egy vonal
választ el.
Egy évszám,
mikor érkeztél,
s egy másik,
mikor távoztál.
Nem jelent semmit.
A vonal,
melyen útjaid fonalai
az életed.
Az idő,
mi a tiéd volt.
Az ember, aki élt.
Amikor kaptad,
adni akart neked.
Ha egy pofon ért,
lehet nagyon fájt,
legalább érezted,
hogy élsz,
s van életed.
Vagy egy csók,
egy szerelem
éltette szívedet,
még ha olykor
csalódás is érte
lelkedet.
Egy ölelés,
egy őszinte könny
kísérte gyermeked,
ki nem elhagyott,
csak megkezdte
az önálló életet.
Évről-évre fújtad
a gyertyát,
az évek számát
tortáidon.
Érezted,
az élet ízeit.
Csalódás.
Volt benne az is,
de kellett, hogy
erősödj tőle,
az vitt előre.
Erőt, s hitet adott,
életed jegyzetébe.
Tapasztalt lettél,
sokat tanultál,
szenvedtél és nevettél,
hol elrontottad,
csálé lépéseket tettél,
hol pedig kiválóan,
okosan cselekedtél.
Olykor belefutottál
a forró levesbe,
belekevertél
egy csipet paprikát,
jó erőset, hogy érezze
azt bárki más.
Majd volt, hogy csak
elmentél mellette,
Nem azért,
mert tudatlan voltál,
hanem csak egyszerűen
nem érdekelt.
Éltél, a vonalon,
elejétől a végéig,
mely időnként szaggatott,
de mögötted
élményeket hagyott.
Egyszer jót,
másszor rosszat,
mégis a tiéd volt,
rövidebb vagy hosszabb.
Bohókás ifjúság,
tini-virgonc évek,
ezek is segítették
az időt,
hogy boldogan élhess.
S mikor anyád
figyelmeztetett,
szaladnak a percek fiam,
nem értetted, hogy mi van.
Majd örökséged
az ő cipője volt,
még akkor nem is sejtetted,
hogy minden lépését,
újra meg kell tenned.
Felruházott,
bőséges szeretet,
egészség, boldogság,
bűnbocsánat és tisztelet.
Hasított
húsban izzó fájdalom,
szenvedés, kegyelem,
feltámadás és új kezdet.
Ez jelentett mindent,
mi az élet volt neked.
Egy évszám,
hol kezdted,
s egy másik,
hol befejezted.

Mersinho2020. február 4. 22:03

Éjszaka

Éjszaka van, csendes nyugalom.
Én egyedül ülök kint az éjszakában,
Fényes csillagok alatt nyugszom,
Vagy inkább ébren álmodok.
Míg a többiek eltemetkeznek az álomban
Én kint ülök az ég alatt,
Körülöttem millió kis égő fénycsóva,
S én semmire sem, de mégis mindenre gondolva
Élvezem az éjszakát.

Látszólag egyedül vagyok
S körülöttem csak a fénycsóva csillagok,
Mégsem így van, nem így van,
Mert kint a sötét éjszakában
Te, te is itt vagy mindig velem,
Mint kísértet, de itt vagy
S mint múlt, jövő és jelen
Úgy is látlak én, itt a rejtelmes éjben.

Látlak én a múltban,
És látom ott melletted magamat is.
Látom első találkozásunkat
És első szavunkat, tekintetünket is.
Első könnyeinket egymásért, s első mosolyunkat
Egymásnak, és mindez most oly távolinak tűnik
Olyannyira komikusnak, ügyetlennek, nevetségesnek,
Hogy mindezen most már csak nevetni tudok.
Pedig akkor annyira jól éreztem magam; szerelmesnek.
És elhatároztam, hogy tenni mindent csak jól fogok,
De ha most újra ott lehetnék
Biztos mindent másképp tennék.
Nem sírnék, csak nevetnék,
S nem szidnám, csak dicsérnem
Mind magamat, és mind őt.
Őt a drága őt.

S mit látok, ha a jelenbe pillantok?
Mindent, de mindent elrontva.
Szívünket, szerelmünket romba,
S mi oly drága, kedves volt nekünk:
Egymást meggyalázva, megtiporva.
Hogyan sikerült mindez?
Jó kérdés, még én sem tudom.
Az biztos, hogy egyikünk sem akarta,
Hogy így lássuk egymást újra;
Vérző tépett szívekkel
Mit mi okoztunk egymásnak.
Kicserélt gúnyos lélekkel
Lennie egymás átkának.

Már csak a jövő áll lehetőségként
Arra, hogy nyithassunk egy új lapot; szebbként
Élve le rajta röpke életünket.
És nem kell csalódnom végleg,
Mert látom újra megszépült arcunkat
Szerelmes boldogságunkat.
Hogy újra egymásra fogunk tisztán találni,
És hogy újra szeretnénk akarni.
Látom, hogy mily boldogok leszünk,
Hogy kéz a kézben, egymásba kapaszkodunk.
Látom, hogy tökéletes
És rendíthetetlen lesz boldogságunk
Én a tied leszek, te az enyém; és nem kell kérnem többé, hogy szeress
Beteljesül vágyunk, imádságunk.
Én a tied leszek, s te az enyém.

Ó, de nehéz kivárni ezt az időt.
Mondd éjszaka, meddig kell még várnom?
Vagy tehetek érte, hogy hamarabb megkapjam őt?
Válaszolj rá éjszaka, vagy te
Te múlt, jelen és jövő Édenje.

(Éden: női becenév)

MotoszkaDaniel2020. február 4. 21:11

Őszi Köszöntő

Elmúlt sajnos a nyár melege,
de a Sors meghozta a hosszabbítást nekem.

A vénasszonyok nyara már csak ilyen,
de októberben is szép,
nem kell még november. 

Tulajdonképpen szép nyarat tudhattunk magunkénak,
habár az időjárás idén nem mondható igazán nyárinak.

Nálunk mindenki más télen született,
mégsem szereti egyikük sem a fagyos időket.

Hullanak a levelek,
potyognak a szép barna gesztenyék, 
s kezdődik egyben egy újabb tanév.

Megtelnek az iskolák nebulókkal,
bíznak benne,
jól telik számukra ez a hónap.

Nem jött még el ugyan november,
élvezzük hát majd a frissen jött októbert 

Várom már,
hogy újra nyár legyen,
az a kedvenc évszakom,
nem szeretek dideregni
a fagyott avaron.

De ne tereljük a témát az őszről,
hiszen nagyon finom ilyenkor az üde szőlő.

A nappalok rövidülnek ugyan ilyenkor,
ahogyan megyünk bele a télbe,
de ez ne lohassza le senkinek se kedvét,
szüretjét üsse nyélbe.

Szüreti bálok,
remek dolgok tarkítják eme évszak napjait is,
bánkódni, csüggedni semmi okunk sincs! 

editke2020. február 4. 20:36

Edit Szabó : Átlépek

Átlépek pár korszakon,
Időkapun átugrom,
hova ér majd le a lábam,
megtudom én hamarosan.

Messzire jár az eszem,
hol és mit kell éreznem,
elfelejteni a jelent,
megismerni a végtelent.
.
Múlt századok ismertek,
így maradtam lány gyerek,
fiatalság visszatérne,
mialatt ez élet élne.

Lehetőség megadott
múlt századi alakot,
arcom,testem oly fiatal,
harcomra vár így diadal.

Fellépek a színpadra,
elégedett pillanat,
dalra nyílik már a torkom,
hangom hagyom, messze szálljon.

Nem is hagyom már abba,
énekem taps fogadja,
így akarok tovább menni,
így akarok híres lenni.

Ismerjék meg a nevem,
minden sláger szerelmem,
dalok szárnyán visszatérve
századomnak légterébe.

Időkapu feledve,
itt vagyok a jelenbe,
tehetséget megtartottam,
századokat átugrottam.

Bőcs,2020.02.04.

RakosLorant2020. február 4. 20:31

AZ IDŐ JÁRÁSÁBAN

Megfutottuk ezt a napot is...,
jól vagy rosszul, mindegy talán;
elszaladt ez a pár óra,
s bizony sok mindent hagytam
el, s keveset váltottam valóra:
Nem pengett szerény pénzem
éhes koldus kalapjába;
nem állhattam illőn
jó öregek szolgálatára.
Tán még Istennek sem voltam
jó szolgája ma, imáim
csekélyek voltak, épphogy
csak úgy futtába’...
S most..., ez esti csenden
ismét magam szendergek,
s vélem e napot, míg
vad hajtásán ellengek...
Ah..., menjen ez is a többi
közé, hol sok ócska és kacat,
e nap sem lesz üdvömre,
s bő gyümölcsöt nem arat.
Pihenjünk, hisz lót-futás
volt elég; itt az ideje, hogy
nyugodjunk, míg engedi az ég.
Álomi némaság ringatna el,
ha nem gyötörne valami más,
oly érzés, ami ilyen tájt
nem szokás.
Szobám képei rám merednek,
a kályha halk tüzét
lobogtatja... A messziben
méla harangok mormognak,
s az ereszt az olvadt hó
kopogtatja.
Érzem az Isten csöndes
figyelmét, mi le nem tér rólam:
hol mint fejembe villanó
ismeretlen szépség,
hol mint egyszerre ható
remény és kétség.
De akármelyik is csodáltat
engem, valami még zavar,
valami, ami mélyen
a lelkembe kavar...
...Az óra..., mi békétlenit,
ez ördögi szerkezet, vagy
isteni – nem is tudom én –,
de úgy kiráz, kedvetlenít:
hol csak ketyeg, hol üt;
s mintha egymagam lennék
az emberiség, kiknek jelzi:
nincs végtelenségig idejük.
Tudom, itt más korok járnak,
mint fentebb, hol e rettentő
sorsot kiszabták; de miért
oly kevés az íze e jelen
csodának? Csak látták előre,
hogy mi gyötrelem lesz ám itt,
s hogy szükség lesz örömre,
mi néha megvidámít.
De nem..., még sincs így,
mintha az idő volna irigy,
s csak egy pillanatot élünk
a valóságban, mert mihelyt
szemhéjunk újra felnyílik,
szemhunyásunk már csak múlt...!
S ez kell elégségül lőn, miből
az ember – ha eszmélt – okult.
Hát legyen így..., mert
máshogy még ádázabbul
verne ez él-hal játék,
mit a vergődő ember űzne
harcában a szabadságért.
Ez elég, mert ha még többet
kapnánk, senkit sem szeretnénk;
sőt, ahogy csak tudnánk,
még többet akarnánk!
Oh, hát eme pillanatnak kell,
hogy gazdagítson minket;
s tegyen érdemessé a múltra,
mint egykor eleinket.
Ah..., igen gyors ez a vitel:
ma még zendül, holnap már
kilehel...
De ez az igazság, most nyugodjatok;
s mire szavam ébredező fületekbe jut,
már én is csak múlt vagyok...!

John-Bordas2020. február 4. 19:36

Az Idő Kapujában..
(kvantum gondolatok)

Az idő némán feszül a térben
– egy felfoghatatlan dimenzió –
Idő egy dallam mátrix zenében,
kúszik velünk mint ezüst folyó.

Az idő az univerzum kulcsa,
csillagok között vár nesztelenül.
Csillag tömege magához húzza;
s egy dimenzióval feljebb kerül.

Sebessége más minden csillagnál;
csigaként mászik vagy hussan mint sas.
Idő ha megáll az élet stagnál,
vagy az idő foga rág mint a vas.

Az idő áll,szalad vagy álmodik,
csillagok között féreglyukat ás,
az idő nem él,így sosem változik
és mégis ő maga a változás.

Az idő a kapu a csillagok között
– beleremegnek csillagrendszerek –
idő és tér egymással ötvözött;
szívdobbanással számol perceket.

S a szívdobbanás méri az időt,
ahol szív dobog ott élet ketyeg.
Minden másodperc hoz egy új jövőt;
amit a következő eltemet.

Tudjuk,hogy az idő nem létezik,
múlt,jelen,jövő együtt száll tova.
Ember ki az órával kérkedik:
méri ami nincs – szegény ostoba.

Barbi05022020. február 4. 16:40

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Barbi05022020. február 4. 16:39

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

avandor932020. február 4. 16:37

Számoló

Oly mély ez az űr.
Istenem! A szív még mennyit tűr?
Az örök csak egy perc lenne?
Az idő pedig a megcsorbult fejsze?

Számolok. Egy, kettő három.
Az órák eltüntek mint homokban a lábnyom.
Valaki jó volna ha hozná az időkapu kulcsát.
Akkor talán többé nem beszélnék furcsát.

Kezem a vánkos.
Miért csak én vagyok álmos?
Aludnám az igazak álmát.
De a sors töri csak a pálcát.

Nincs vekker.
Se az aki velem egyszer újra kel.
Várok a percre hogy induljak.
Talán értem is izgulnak.

Holnap szebb lesz s nem fáj semmi.
Próbákon fogok újra meg újra részt venni.
Az időn túl az évek fogynak.
Adj hálát a sorsnak!

Élsz

Katona_882020. február 4. 16:30

Bizalom

Az ég tükrében táncot jár a szél
vajon ily kecsesen és bátran mit remél?
Ágról-ágra, házról-házra mily bátran jár
nézd, hogy bujkál előle minden kis madár.

Nem bántaná csak játszani akar
de oly hevesen fúj, hogy sűrű port kavar.
Kis madár ne félj suttogja csendesen
meg jelenik közbe itt ott egy fellegen.

Barátja nincs neki, oly árván fúj a szél
ágakat tördelve mindenki tőle fél,
pedig csak próbál barátot szerezni
de, hogy kell ezt még nem mutatta senki.

Egyszer csak láss csodát egy madárka a széllel
röpködnek fölöttünk minden Nap és éjjel.
Kölcsönös bizalom e barátság kezdete
csiripel a kis madár jöjj te is jöjj vele.

Azóta a szél s a kis madár barátok
örvendez a lelkem mikor ilyet látok.
Ne feledjük soha, hogy kellenek barátok
önzőség, irigység nincs szükségünk rátok!

Katona_882020. február 4. 16:26

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

lejkoolga2020. február 4. 15:16

Világunk

Csendes párjául választja
történések emlékeit,
szép dallammá alakítja
a múlt elcsépelt képeit.

Elszállt idők, letűnt korok,
megálmodott jövőképek,
rohamszerű fejlődések
szövik át a mindenséget.
Földünk rejtélyes titkai
- megfejthetetlen élmények -
teszik naponta próbára
az emberi képességet.
Párhuzamos világképek,
láthatatlan dimenziók,
alternatív megoldások,
számlálhatatlan verziók.
Alice Csoda országa
egy más világ emléknyoma?
Jövőbe-, régmúltba látás
időkapuk adta csoda?
Bermuda-háromszög titka,
álomszerű látomások,
paranormális élmények,
elméletek, utalások.

Fantázia, vagy valóság?
Megfejti ezt a tudomány?
Csodára szomjazó ember
feszeng, készülődik, kivár.

Hanga562020. február 4. 14:33

Időkapu
Vasútállomáson állok, sugallatra várok.
Vacilálok, melyik vonatra üljek
Az egyik visszarepít a múltba,
A másik előre a jövőbe.

Ha visszamegyek, min változtassak ?
Hisz, az akkori tudásomnak, érzéseimnek megfelelően döntöttem mindíg.
Választottam szakmát -jól, rosszul?
Nem rajtam múlt, h meg nem valósult.
Férjhez mentem , jól-rosszul ?
Utólag sem tudom, de akkor az maga volt az álom.
Gyermekem születése a csoda, a mámor !

Utazzam inkább előre?
Fürkésszem ki , mi lesz jövőre ?
Lesz e egeszségem, pénzem
Lesz e ki gondomat viseli nékem.
Ehhez nincs elég merszem.

Ahogy sugallatra várok, tanakodva
A vonatok elindulnak akadozva,
Majd egyre gyorsuló iramban elérik
Az időalagút kapuját .
Mind két vonatról lemaradtam hát .

Elszalasztottam a soha vissza nem térő lehetőséget
Utazást a múltba vagy jövőbe.
Marad a jelen pillanata,
A múlt következménye,
A jövő előkészítése,
A vissza nem térő idő pirkadata .

perzeus2020. február 4. 13:49

Megjöttem

Nyakamon egy hurok,
de küzdök, ahogy tudok,
s belőle kibújok,
körülöttem a burok,
reped, szakad, sajdul,
nyílik az időkapu,
megjöttem, szia anyu!

(Nyiraty Gábor)

PEBerta2020. február 4. 13:29

Az idő síkján

Telnek a percek, az órák
Lassan elphen a világ
Sötét éj köszónt ránk
Csak a hold szórja sugarát

Hallgatom az óra ingát
Komótosan ballag tovább
Szendereg a lélek lassan
Arcod is beköszön halkan

Valamit súgsz nagyon
De az ingától nem hallom
Mélyül az álom az idővel
Kezed szorítása ér el

Kezemre kulcsolod kezed
Válladra hajtom fejem
Csak hallgatom szíved lüktetését
A mennyország most a miénk

Álmomban mindig velem vagy
Csókod tüze nem hamvad
Kívánom mindig itt légy
S tartson ez mindörökké

Lép tovább egyet az inga
Így tesz pontot az álomsíkra
Tik és tak lép az óra
Mély álmot hoz az álmodóra

catlyna2822020. február 4. 12:33

Időkapu

Időkapun járok múltba és jövőbe,
látom azt,hogy mi volt,s mi lesz
majd,előre.
Érteni a múltad nagyon jó dolog,
mert előre visznek az ok okozatok.
A jövőben járás még nem olyan mesés,
sok-sok nekifutás,elesés,felkelés.
Bár még a jövőmet most álmodom éppen,
átlépve a kapun,láttam amit kértem.
Csodás világ várt ott,béke és boldogság,
mert Egységben élünk,ls nincs megosztottság!
Ám addig még sok dolgunk van ezen a világon,
Köszönöm hogy ráláthattam....időkapum zárom.

JohanAlexander2020. február 4. 12:13

Az idő nem játék

Ha egyszer összefolyna
a jövő és a múlt,
már értelme sem volna,
az ember mit tanult.

Hiszen mit szerzett tegnap,
ma már értéktelen,
kitörli bárki holnap,
ha múltból ott terem.

Ha nyílna most egy portál,
két idősík között,
úgy elvinné egy "hordár",
reményt, s az örömöt.

Tehetnénk bármi rosszat,
bátran büntetlenül,
és csalhatnánk naphosszat,
hisz' ki úgy sem derül.

Majd nyerhetnénk a lottón,
élhetnénk gazdagon.
De nékem az a mottóm,
azt inkább kihagyom.

Ha nem küzdesz meg érte,
nincs benne semmi tét,
soha ne hidd: Megérte!
Majd igazol a lét.

Ha létezne egy portál,
s mi átlépnénk azon,
milyen világ mi ott vár?
Azt sosem tudhatom.

Talán az ifjú énem,
jön szemben majd velem,
előle ki kell térnem.
Mi van ha nem teszem?

És mi történik akkor,
ha összeütközünk?
Félek ha halált markol,
mi többé nem leszünk.

Most megkavart az elmém!
Hogy mehetnék oda?
Hiszen azon az estén,
kinyírt egy ostoba!

De hogy jöhettem vissza,
ha meg sem éltem én,
ez időkapu titka,
életem delén?

Egyébként azt sem értem.
ki ír most lelkesen?
Utam végéhez értem.
Majd megkerestetem.

2020.02.04.

nagyvendel2020. február 4. 11:40

Kitüntetett költő dilemmája…

ÍGY, A KÖLTÉSZET NAPJA TÁJÉKÁN

Megkaptam a
Külön dijat!
Mostmár írhatok
Bárkiről, bármiről
Bármit.

Ma már tudjuk,
Ám, hamis az illúzió,
Ma úgy tudjuk,
Ez a helyes útmutató.

Átadták a
Kitüntetést,
nagy az ováció,
Ezután már
Nem írhatok
Akármit!

Ez a helyes konstrukció.

NYIBA, KÖLTŐK IMÁI DÍJAS 2017.

ARANY BOT KÜLÖNDÍJAS 2018.

SZEKSZÁRD, 2020. 02 02.

szelltunde752020. február 4. 09:33

Várakozás

Itt vagyok, várok
A bokáig érő hóba állok
A hidegben reszketek
Nem bírom a hideget.

Állok s várlak
Hát ha erre jársz.
De nem jössz
Hiába várok rád.

Csak a csend áll ott
Mellettem a sötétben
De én mindig várok
S rád vágyom.

Gyere erre várok
Hideg a szél fázok
Gyere melegedre vágyom
Te vagy nekem e világon

Eci2020. február 4. 09:07

LÉLEK UTAZÁSA

Lélek elhagyva a testet,
űrutazásba kezdett.
Hullámokban emelkedve,
még tartja a Föld légköre.
Mily gyönyörű e kék bolygó,
körbe fonja arany háló.
Légkör szélén időkapu,
őrzi két hatalmas Kerub.
Kapun túl, fátyol lebben,
ott már az idő végtelen.
Lelkek lebegnek fényesen,
segítenek új jövevényen.
Melléje suhan két angyal,
körülfonják szárnyaikkal.
Együtt lebegnek Szférákon,
S szellemvilág feltárul.
Nap sugara nem látható,
de minden fénytől áradó.
Kék, rózsaszín, fehér, arany,
rubin, ezüst, lila, smaragd.
Fák, virágok és források,
mint tündöklő gyémántok.
Zene, léleknek kellemes,
Szférán, a hárfa húrja zeng.
Az utazásnak végével,
angyalok kíséretével,
időkapunál megállva,
lélek, elköszön hálával.
Földön teste visszavárja,
érvényesül Föld vonzása.
Ezüst fonala vezeti,
Napfonaton beérkezik.

Db. 2020.02.04.

Krisztina112020. február 3. 23:52

Mégis

Olvadó hó, a langymeleg délután
komótosan issza.
Közben a drága örömöt
kamatostul roskadom vissza…

… mintha ismertelek volna…
egymás karjába kábultunk.
Kezed most félretolna,
de akkor egymásra ámultunk…

Azt hittem, túl vagyok rajta.
Ez már a múlté, s én tovább lépek.
De ahogy fejét ölembe hajtja
a magány, megrohannak a képek.

Ez az ősz nekem nyár volt,
végtelennek tűnő utazás.
De az örök pillanat már holt,
temeti közönyös havazás.

Olvad a hó vagy várat épít a jég…
Süt a Nap vagy dörren az ég?
Tegnap történt vagy egy éve tán?
Elfolyt napok bucskáznak rám egymás hátán,
ostromra fogva engem,
s én hol suttogom, hol ordítva zengem:

Ha egy percig tartott csupán
szemem előtt a millió tulipán,
reánk ömlő öröm ajka,
már csak egy éhes veszett falka
a sok bolygó, fel-feltörő emlék,
mindent ugyanúgy tennék!!

Talán egy pillanat volt csak,
de az én szívem vak,
s mégis téged lát
azóta is szüntelen,
nem ússzuk meg bűntelen,
s ami volt utána vagy előtte,
oly mindegy, mert mellembe lőtte
jeges – tüzes nyilát
a szerelem!

Volt – e vagy sem, el nem feledem…
S e belém égett, belém fagyott nyíllal
kereslek, pedig már minden elveszett…
Kába remény, hogy egyszer újra meglelem!
Messze jársz már, mégis itt vagy velem…

sarahwyard972020. február 3. 23:24

A jövő reménye: az idő kapuja

Fakapu zörren, majd kattan a zára,
letűnt korok porát kavarja a szél.
Rálépek a jövő nagy színpadára,
padlója márvány, az ajtaja acél.
Most szélcsend van és zenél a lelkem,
viharfelhők válnak csillagköddé.
Engedem múltam, hogy útra keljen
és megígérem nem szidom többé.
Kinyílt a szívem, ideje volt,
virágát bontja a dobbanás.
Az élet bűnöm alól felold,
kacagásom atomrobbanás.
Kinevetem a régmúltat,
átölel az öreg karma.
Rám csak a jó Isten sújthat,
borzongat örök hatalma.
Az idő lejár, véges,
a valósága meszes,
de nem is olyan rémes,
csak rohanva ily sebes.
Pulzál vörös vérem,
öröm lüktet bennem,
elveszlek a térben,
lobog a szerelmem.
Holnapom álmos,
az vagyok én is,
a múltam átkos,
én élek mégis.
Lettem mának
üldözője,
voltam árnyak
temetője.
Veremmé
változom,
jelenné
áldozom.
A Nap
fénye
harap
éjbe:
Te,
én,
re-
mény.

Zotya901032020. február 3. 22:49

Ha még egyszer gyermek lehetnék...

Gyermekként nehézkesen,
teltek a hosszú évek.
Nem értettem miért én,
miért én vagyok ilyen?

Sok dolgot megéltem,
bántottak.
Sok mindent akartam,
amit rám nem bíztak.

"Nem vagy rá képes!"
- hangzott el sokszor.
A könnyeket takarta el sokszor,
a hamis mosoly.

Küzdelem volt minden perc és óra,
"Holnap is ez lesz, újra és újra?"
Minden nap a kérdés,
nem találtam az utam.

Összetörve sokszor,
de mindig felálltam.
Ha könnyek között is,
de tovább haladtam.

Minden rendben.
- inkább mégsem,
ott van bennem,
egy nagy seb hej.

Én voltam a rossz gyermek,
tudom.
Mert mindig jót akartam,
s nem a hazugságot.

Be kellett volna nekem is,
állnom a sorba.
Követni a másikat,
mint egy birka.

"Más vagyok,
de főleg érzékeny!"
Ezt kaptam csak,
biztos ez az, amit érdemlek.

Nem volt olyan,
hogy ne tudnék panaszkodni.
Ha meg is hallgattak,
utána tovább álltak.

Nem csinálnám másként,
pedig sokszor hibáztam,
Vezettek utamon,
csak én ezt nem mindig láttam.

Már tudom,
rossznak is kellett volna lenni.
Csak egy kicsit, hogy én is,
a sorba tartozzak néha.

Csendes voltam,
s az is vagyok, nem tagadom.
De attól még, ember vagyok én is,
mint mások.

Már lassan a harmadik x-et taposom,
elértem dolgokat, de van, ami hiányzik.
Ezt nem lehet kérni,
mert akkor nem igazi,

Csak egy kicsit kaptam volna,
akkor lehet, boldog tudtam volna lenni újra.
Csendes voltam, s nem hallották talán,
hogy hozzájuk szólok, a szeretet szaván.

Becsülném minden percét,
mikor gyermek voltam.
Csak egy dolgot kérnék
másként, legyen minden és szép.

A sok nehézség közül,
maradjon néhány tőlem.
a távolban még,
fusson jó messzire, előlem.

Már nem lehet visszahozni a szépet,
bár kevés volt, de hálás vagyok érte.
Nem is én vagyok ma itt,
csak a hit hozott el mégis idáig.

Szerelem, talán volt ilyen,
de jót nevetett rajtam, csendesen.
Felnőtt fejjel is átélhettem,
de a jövőben, csak barátként megyünk,
egymás mellett, ketten.

Gyermekként nem volt pillanat,
hogy ne lettem volna nyugtalan.
"Más vagy, nem érsz el semmit!"
ma már elértem mégis valamit,
az álmaim egy részét, s még valamit.

Megértettem talán,
hogy nem ott kell keresni,
a szeretetet,
amit fojton próbálok kutatni.

Ott van a szerelemben,
de ez délibáb.
Helyette más lesz,
ez a barátság.

Sokan voltak mellettem,
mára viszont sokan elmentek.
Én vagyok a hibás, mert jó voltam,
vártam volna vissza, de ritkán kaptam.

Megyek tovább, nem tehetek mást,
holnap is egy új nap vár.
Szeretek tovább, mást nem tudok,
remélem lehetek még, úgy igazán boldog.

RozaBraun2020. február 3. 22:47

Időkapu

bűvös utam lásd,hozzád vezetett
az időkapun túl kerestelek..
tudom hogy rég vársz ,megbízol bennem
hozzád érkezett megfáradt lelkem..

nem választhat el már senki minket
időládámban találtam kincset ...
kezemet fogod? ölelj meg bátran,
Tiéd vagyok e bizarr világban...

vágyom a boldogságos csendre
melletted élni itt szeretetben...
ahol nincs betegség, nincs se bánat
csak szeretet, amely szépnek láthat

akkor is ha majd múlnak az évek .
veled lehessek mást nem is kérek ..
lelkedben élek,s te lelkembe élsz
ne szólj kedves , mert a perc véget ér ....

Vivien33992020. február 3. 20:34

A múlt árnyai

Lelkem egy sötét kalitkába zárva,
Hol egykor boldog madár dalolt,
Hallom a világ szavát, mint még soha,
S nem értem mégis hol romlott.

Egy ablakon át nézek mindent,
De csak egy árnyékot látok,
Az enyém az, a régi önmagam,
Mely most csak bámul rám szótlan.

Szívemben zavaros fájdalom tombol,
S leküzdeni könnyen nem lehet,
Egy nyomasztó gond, megpróbáltatás,
Mely lelkemre nehezedett.

S ha néha szabadságért kiállt hangom,
Léptem nyomát szárnyam szegik a gondok,
Mert félek, hogy a múlt még minidig követ,
Mely egy rég feledett álomként büntet.

Oly jó lenne egyszer igazán, ha kiálthatnék,
Ha hangomat adhatnám a világért,
Egy bátor önfeláldozó tettet másokért,
Mert akkor végre látnák, egyedül is bírnék.

De megrekedtem a fájdalmam tengerén,
És úgy érzem, egyre mélyebbre merülök,
Nem tudok megálljt parancsolni a múltnak,
Mert a gondolataim mindig visszakóborolnak.

Qurton2020. február 3. 19:40

Felföldi csoda...

A Dunától és a Tiszától északra eső,
A Tátra, Fátra, Mátra bérceit magába ölelő,
Hegyekben, völgyekben, dombokban gazdag táját,
Felföldnek hívják.

A Vág folyótól a Hernádig húzódó,
Magyarlakta területen, a sajátos viseletű népre,
A Palóc megjelölést is használják, ezért e
Tájat a néprajzosok Palócföldnek is hívják.

E népet egy bizonyos Kálmán, a Mikszáth hozta hírbe,
Megírta őket több regényben és elbeszélésben,
A palócság létének jobb megismertetésében
Egy novellája, A Jó palócok hozta őket csodába.

A tánckultúrájukat egy világ csodálja,
A pásztortánc, söprűtánc, baltatánc,
Korábban a verbunkot a friss követte,
A lassú csárdás csak később került a táncrendbe.

A keleti lassú csárdás gazdagabb,
S a fent hangsúlyos frissel egybeolvad,
A menyasszonyfektető gyertyás tánc különböző,
A formái a nyugati vidékre jellemző.

Jellegzetes palóc szokás a Kiszehajtás,
Virágvasárnap a lánykák menyecskeruhába rótt bálát
Visznek át a falun, a határban levetkőztetik,
A Folyóba dobják vagy elégetik.

A Palócok fontosnak tartják az Újévi Étket,
Szerencséjüket szárnyasok elkaparják, ezért ilyet nem esznek,
Viszont szívesen látják az asztalon a lencsét,
Hogy a pénzben ne érje őket veszteség.

A bort vagy pálinkát mindig a gazda húzza meg,
Azután ihatnak belőle a többiek,
"Ereő egesseg" koccintásnál az "Ima",
"Dicserjeük minnyájan" a vendég ezt válaszolja,

Ha erre járnak a többiek, nézzenek be bátran,
A Kopár hegyoldalból pompás a kilátás az Alföldi Világra,
A száraz, köves gerincúton kis tisztások váltogatják egymást,
A Végén pihenjenek meg a Palóc-házban, a népszokások Világában.

Lariona2020. február 3. 19:19

Fény

Mikor azt hiszed, hogy minden ellened történik,
ha jövődre gondolsz, az alagút vége sem fénylik,
minden érzésed már mélyen bezárkózik,
és sebzett szíved minden egyes embertől irtózik,
észre sem veszed már azt a pici szikrát,
mi mai napig sem dobta fel reményteljes talpát.
Ne fordulj el tőle, ne keresd odaát,
mert ott van most is az orrod előtt az igaz barát.
Törd már át a börtönöd éjfekete falát,
hogy érezhesd már végre annak is a szagát,
milyen is az igaz szerelem, s a magányt
felejtsd el egy életre, hogy ne okozzon halált.

Lehet, hogy elvesztetted rég
az éltető reményt,
de akkor se add fel,
hogy megtalálhasd azt a fényt.

Az is lehet, hogy csak rossz irányba mentél,
vagy egyetlen alkalommal rosszul döntöttél.
De nincs olyan, hogy vége, hogy annyira elestél,
hogy ne tudj felállni, nincs olyan, hogy elvesztél.
Tudom, hogy most csak egy kicsit berezeltél,
csak intsél be a rossznak, köpéssel feleljél.
Emeld fel a fejed, más irányba menjél,
minden erőddel most már a folytatáson legyél.

Lehet, hogy elvesztetted rég
az éltető reményt,
de akkor se add fel,
hogy megtalálhasd azt a fényt.

simoarpad2020. február 3. 17:44

A könyv ugyanaz

Mi az Isteni lélek ?
Ha halandó a vágy
S hogy mitől félek ?
Az ha idő a tárgy.
Életet megfakító
Vagy kíszínező tán
Értéket megvakító
Vagy gondol rám ?
Múlt, jelen, jövő
A könyv ugyanaz
Csak ép más a szövő
És a borító amaz
Ez amit formálhatunk
A borítót csupán
Jogunktól megválhatunk
Le nézzük bután.
Gazdag vagy szegény
Múltban vagy jelenben
A tiszta elme erény
Rajtad áll jellemben
S ha kitörsz a burokból
S gondolkodsz józanul
A történelem sorokból
Ordít neked torzan vadul
A legnagyobb érték
És az örök élet titka
Csak mámoros mérték
Aki megérti ritka.

kovacsadammate2020. február 3. 15:40

Elképzelt szerelem

Megáll az idő, ha Veled vagyok,
Kaput nyitsz Lelked ajtaján nekem.
Szívedben már én is nyomot hagyok,
Lényed megváltoztatta életem.

Kezedet fogva, szemedbe nézve,
Én leszek a legboldogabb ember.
Átölelve, nevedet becézve
Kimondom: „Édesem!” - végtelenszer.

E pillanatot múlni nem hagyom,
Tündöklésed Lelkemre ráragyog.
Együtt repülünk angyalszárnyakon…
Az idő megáll, ha Veled vagyok.

joco472020. február 3. 14:43

Körbe jár

Derengő fénysugár
az űrben körbe jár.
Keresi kutatja a helyet
ahonnan a forrása ered.
Ezért is jár be minden helyet
ami a teremtésben
adhat erre a kérdésére
feleletet.

De hol is kezdödött
ez a történet,
amiből minden keletkezett?
Csend,sötét,végtelen nyugalom.
Egyszer csak valami borzalom,
megmozdult az,
amiben addig nem volt más
mint a sejtelem,
hogy önmagamban létezem.

A mozdulat maga volt a teremtés,
amiből kibontakozott az öröklét.
Egy folyamat jött létre,
amelyből világmindenségek
kezdték el a végtelen tágulást,
ami a lakóhelyét adja
sokféle éleformának,
és vele együtt a társulást.

Igen együtt, mert ami létezik,
az egy síkon keletkezik,
majd átalakul.
Egy folytonos változás,
ami elindult a kezdetek kezdetén.
De a két megnyilvánulás
a fény és a sötét,
amelyek alkotják a teret.

A teremtés színpada
mely a fény által
hol látható,hol pedig
a mindent átható sötétség
borítja be.
Hogy honnan ered minden,
ezt kérdezed?

Örök talány,
és ez adhat okot arra,
hogy mi,
az emberiség megfejtsük
az indítékot,
ami miatt létezünk.

A kis fénysugár ki körbe jár.
Ő az,ki segíthet.
Mert a fény volt az,
ki a sötétből kilépett,
ezáltal megteremtve
a kettőséget.
De hogy tudnánk
megkérdezni őt?

Régi idők mondái,
misztikus művei,
szóltak egy helyről
vagy inkább egy teremtményről.
A neve Időkapu.
Mikor megleljük,
a választ megtaláljuk.

Mivel ezen a kapun átlépve,
megtapasztaljuk az időtlenséget.
Így a jelen,a múlt a jövő,
eggyé válik.
Mert ott abban a dimenzióban,
nincs mihez viszonyítani.
Ezért is mikor oda ha elérünk,
elfelejtjük miért is éltünk.

A személyiség megszűnik.
Ott nincs kérdés sem válasz.
Csak a tudat önmaga,
szemléli mindazt amiből áll.
Majd végtelen gyönyörében,
újabb és más világok születnek,
amik fenntartják az örömöt,
amit a létezés adhatott.

lilapetunia2020. február 3. 14:01

Kapukon át

Nincs kezdet, se vég
Annak, kinek minden Egy,
Ugyanaz’ kapu
Lezár egy létet, de egy
Másikat aztán elkezd.

Az út kapukon
Át vezet, segítenek,
Mint mérföldkövek,
Felkészülés a kapu
Előtt támaszod lehet.

Ki készíti a
Kapukat, nem látja át
Az emberi ész,
Mégsem vak, kit szíve visz,
Időtlen hit és remény.

nagyvendel2020. február 3. 11:26

GONDOLATAIM A KÖLTÉSZET NAPJÁRA

Mottó időkapu

A költészet viszályos időszakairól

Ablakom kitárva,
Belecsapok lantomnak húrjába,
S rácsodálkozom
E csodás világra.
Itt állok az ég alatt
idők viharában,
gondolataimba zárva,
írásaim kizúdítom
költői mustrára.

Aktuális gondolatok
gördülnek elébem,
írom serényen, hogyha
érzem elhívatottságom,
féltő reményben.

Kritikusaimnak ajánlom,
mindegyik tisztán lásson,
sohase találgasson.
Éjszaka születtem
Lanttal a kezemben,
Eleve megfenyegetve
A költészetnek
Mindenféle Múzsáit,
S megtapasztalva
A forrongó pokolnak
Kénbűzös bugyrait,
S a Parnasszusra felhágva
Miközben folyton szállt a dal,
Sokakban felötlött
Gyenge testemnek
Sárba tiprása,
Ez volt többeknek
Legfőbb óhajtása.
Pitiáner irigyeknek
Álnok ármánysága.
Álságos kultúrák
Belterjes világa.

Azt a hétszázát.

Nem kétszáz,
nem négyszáz,
nem ezer,
csak hétszáz csupán
verseimnek száma.
A többi prózáim virága.
Ne gondolja senki bután,
nem vagyok szószátyár,
csak költők sokaságának
alázatos követője, talán.
Nem tudom, hogy mi az oka,
csak sejtem, mint vad a vihart,
ennyien nem írtak még verset soha.
Ha nem tömegekhez szólsz,
versed lóg a levegőben,
ha fiókodnak írsz,
sohasem jutsz előre,
ez az írni tudók felelőssége.
Mindenképpen várj a vevőre,
ki megjön előbb, vagy utóbb,
de ne igyál előre
senkinek a bőrére.
Kell bele paprika, só,
hadd eméssze az olvasó.
Csípje száját, és szemét,
hívja fel a figyelmét.
egy gatyám, Egy ingem,
a vers számomra csaknem minden,
dolgozom folyton ingyen.
meg kell győzni a sok bohót,
kikkel döngölni lehetne a földet,
kik soha nem olvastak még el könyvet,
meg kell tudniuk a valót.
A költő mind koldus,
az írások szerint,
de mégis több Párizsban tanult.
Hogy is van ez?
Lámpásod tartsd magasra,
ne kezdj munkádhoz sután,
de vajon mi marad egy költő után?
Pár olcsó könyv,
s néhány, örökérvényűnek vélt
őszinte gondolat csupán.
A dolgokon elmerengve mondja,
nahát,
ejha,
azta,
hűha,
jé,
nocsak,
hetedszerre azt mondja,
hm,
mert ő a kuka.

A hét vezér,
a hét törpe,
a hét mesterlövész,
a hét szamuráj,
és a hét gonosz,
s a hétszáz vers,
a hétfejű sárkány,
hetet egy csapásra,
a hét szűk esztendő,
egyre megy.
Ha megkérdik tudod e
hány szentség van?
Gondolkodj el ezen,
a hétszentségit neki,
most nem jut éppen eszembe.
Ne törekedj a tökéletesre,
sohasem érheted el.
Elégedjél meg
csupán csak a jóval.
A mákos tésztában is ott a hangya,
de a többi az mák,
meghintve jó erősen
fekete borssal.

azanyja..

Néha, ha lanyhul a hitem,
elvesznek öröknek hitt
Nemes gondolataim,
A feledés homályába.
Évek elmúltával
Kihunyni készülő
Öregedőn romos
Rideg cemende
Fekete kemence lukába
Agg testemet elrejtve,
Az örök feledésbe temesse.
Ráutalva arra,
A száraz fát kezében tartva,
Mindenki maradjon
Annál a fánál,
Amelyiket kapta.
S majd, a végítélet során,
Mi is marad egy vak költő után?
Néhány könyv csupán,
S egy pár örökérvényűnek
Vélt gondolata.
Vigyetek magatokkal
néhány Vendi könyvet,
gondolom a javából,
vegyétek le a polcról,
mindenképpen ingyen,
ne legyenek egy helyen.
Aztán megkínállak benneteket,
üljetek le olvasni velem,
a diófáim alá.

Írom soraimat egy papírlapra,
igazságoknak halmaza.
Az idő barázdákat szántott homlokomra.
Mindenre odafigyelni,
dicsérni és perlekedni,
ez a költő dolga.
Soha ne múljon el
a múzsák csókja,
dicsően szóljon
előre mutatva,
a magas Literatúra.



2020. 02. 02.

A KÖLTÉSZET NAPJÁRA AJÁNLVA.

......
...

Blankacska2020. február 3. 10:56

Kotirlán Blanka
Volt...

Volt amikor boldoggá
akartalak tenni.
Az idő eldöntötte helytem,hogy
Nem te vagy a meg felelő!
Köszönöm,mind azt amit kaptam
Kis időnk alatt tőled!
Minden perc,minden másodperc
Elhatározza hogy mást szeretnék.
Törödnék veled most is,de
ez a korszak az életemből
Leszárult.
Most újabb periódus kezdődik
Amitől nem rettegek meg mert
MInden ciklus új ajándékot,
Lehetőseget ad az embernek!
Lejárt lemez lettél nálam.
Másnál lehet hogy új vagy.

Barbi05022020. február 3. 06:47

Ökrös Barbara
Szeretnék

De szeretnék aranyhajú kislány lenni újra,
önfeledten játszadozni a homokban.
Kergetőzni kifulladásig a sok baráttal,
s nem foglalkozni mindennapi gondokkal.
Szeretnék boldogan beszaladni a boltba,
ahol a boltos néni csak rám néz s máris tudja...
Tudja, hogy most gyűlt össze a zsebpénzem,
és megvehetem a kedvenc édességem.
Szeretnék visszamenni az időben,
ahol hátam a problémáktól még meg sem görnyedt.
Szeretném még egyszer nagypapám bölcs szavait hallgatni,
vagy csak hangjára kristálytisztán emlékezni.
Szeretnék vele kocsikázni az öreg szürke Wartburgban,
róni az országutakat csak úgy, boldogan.
Szeretnék ugyanaz a tiszta szívű kislány lenni,
akinek jókedvét semmivel sem lehetett megtörni.

judit.szego2020. február 3. 06:20

Szegő Judit
Fanni levele Radnótihoz

Gyere, drága Mikem*, át az időkapun! Úgy várlak!
Tömegsírról szedett virágom már régen elszáradt.
Benne hiszlek inkább, és nem a hazug temetőben.
Szerelmedet hímeztem életemre, s szemfedőtlen

tested melegét annyi árva év után is érzem.
Kezedet fogva felhőt járni, már csak ezt remélem.
Hosszú évtizedek hiányát pótolja majd szavad!
Nem perlekedem veled, mit szabad, vagy mint nem szabad....

Maradt pár bútor, s tűnt könyveink szelleme a polcon.
Rád várunk hűen, átlépve mennyországon, meg poklon.
Hány sötét éjszakába kiáltottam a nevedet.
Gyere drága Mik, szólj végre! De nem jött rá felelet.

Élek jelenben, és múltban. A jóság most sem érdem.
Halni akartam teutánad, de azt is lekéstem.
Itt felejtett sorsom, míg elrabolt téged túl korán.
Bor vad rézbányája árkolt sáncot költőm homlokán,

ki" rémhírek és férgek közt"** éltél, míg csak bírtad ott.
Néhány szép verssor volt csupán, ami rólad hírt adott,
hogy még életben vagy, te, aki drága társam voltál.
Majd elhallgatott a vers is, még rímekben sem szóltál.

Gyere Mik, át az időkapun! Tömegsírból lépj ki,
vagy várj rám, lelkemet akarom magamból kitépni.
Jöjjön el már a pillanat melynek "nyugalma nyugtat,
mint egy hűvös hullám"***, s megtalálom hozzád az utat.

Ifjontin dús hajad könnyeimtől lesz újra nedves.
Nevem betűi rákerülnek sírkövedre, kedves!
Feketén felragyognak, mint megannyi hieroglif.
Tudd és érezd, hogy szeretlek mindig és mindenkor! Fif*

*Mik és Fif= így nevezte/becézte egymást a Radnóti házaspár
** Radnóti: Hetedik ecloga
*** Radnóti: Levél a hitveshez

Kriszti122020. február 3. 05:53

Végtelen szeretet

Titokzatos enképhalon
zakatol, mint a gyorsvonat
versenyt futva az idővel,
mi a sík térben megragadt.
Fénysebességgel száll, szalad
s csak azt képes megérteni,
mi tárgy-anyagként képet ad.
Vajon látsz engem, kedvesem?
Hagyd el tested kínzó falát,
húnyd be szemed réteken át,
törd le korlátaid s lépj át
az időkapun és nézz szét!
Itt nincs már se idő, se tér,
szolidáris idő sem mér,
csak dimenzió-valóság.
A tiszta szeretet számít,
mit lélek tart ládájában
azon rejtelmes szigeten,
időtlen időben, mit ír
Újszövetség lapja: "Ezer
év egy nap, s egy nap ezer év."

Az idézet 2Pt 3,8

kovacsevuska222020. február 3. 03:19

Kovács Evuska

Ha a Petőfi utca beszélni tudna

Ha a Petőfi utca beszélni tudna, többet mesélne, mint
egy vonat peronja. Látott már engem, téged, minket
sokszor az az utca.

Amikor márciusi éjben a lámpák fényében, a zászlók
táncában, cigarettafüstöddel veled voltam én, akkor is
ott volt, látott az az utca.

S talán halkan a szívem zaját is hallotta. Amikor leesett
róla egy páncélka. Annak okán, hogy öleltél. S akkor ott
engem igazán szerettél.

Ha a Petőfi utca beszélni tudna. Elmondaná, milyen volt,
amikor szívemmel kerestelek és nem leltelek meg. Oh,
ő tudná, milyen az elhagyott nő arca.

Na, ha az utca beszélni tudna... Mesélné milyen boldog
a lopott percek napja. Milyen a női arc, amikor tudja, az
az utolsó napja.

Jaj, a Petőfi utca! Rajtam, rajtad, mirajtunk csak nevetni,
sírni vagy kacagni tudna. Végigkísért minket az egész
utca. Az elfelejtett Petőfi utca.

Vers nekem, neked és a nyíregyházi Petőfi utcának

kovacsevuska222020. február 3. 03:19

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

BorsosDaniel2020. február 2. 22:19

Feltételezés

Tegyük fel, soha nem írnék semmit,
Tegyük fel, soha nem fognék tollat.
Nem volna semmi, mi riogat,
Én lennék új Játéka a végnek,
Szavaim bevinnének, a múltba.

Múltban élve, a jövőbe látva,
Egy poros végszínpadon táncolnék
Én, a porélet komédiása.
S lehet, csak én fogom tudni már,
Hol lakott rég itt Vörösmarty Mihály.

Szívem, szívedbe örök fonódna,
Halálodig szolgálna, dobbanna.
Mi lenne, ha mi nem is léteznénk?
Szivárványtó-partján vérbe borult,
Árnyékban virágzó rózsák lennénk.

Smen2020. február 2. 22:04

A Bohóc

Bohócálarc, arcára festett mosoly kerül.
Piros, nagy orr virít, a könnycsepprajz legördül.
Pingált érzelmeken barázdát mosott idő
Ajka sarkán megáll, mint vad, szenvedélyes szerető.

Színkoptató, könyörtelen, elmúló idő,
A lelkekre ülő, szívekre nehezedő,
Emlékekben élő a harsány nevetgélő.
Most elítélő, minden erejével visszaélő.

Bohócálarc, a színeit már elfeledték.
Kopott, piros orrát fiók mélyére tették.
Könnycsepp felszáradt, bohóc szíve megfáradt,
Égi mezőn sétálva keres másik színházat.

Rai2020. február 2. 21:25

A versemnek az időkapuhoz annyi köze van, hogy a trák nemzet eredete az ókort eleveníti fel, a gyanta pl. a régi és a napjaink gyógyászatában használatos, az informatika pedig a jelen és a jövő fontos eleme . A versben a történelem is helyett kapott.

Trák gyanta

Ránk mosolyog a hajnal,
Szél susog a hegygerincen,
Ódát zeng az OROMI DAL.

Lenn is indulóban a nap kereke,
A völgyből bölcsen felelget,
A mindent aláfestő ZEN ÉNEKE.

Érzelmekben dús HAT CINKE,
Szárnyukat kibontotta a zene,
Vidáman trilláznak, egyre csak egyre.

Sárga család összedolgozik,
Döngicsélők rajzanak a hárserdőben,
POR, ISTEN MÉHESÉN születik.

Korgó gyomorral ébredem,
Zümmögés simogatja érző sejtjeim,
Az erdőben köztudott: ITT MÉZES SER TEREM.

A múlt megterített jelennek, s jövőnek,
Ikonokban gazdag TOR, FIAIMNAK,
Csordulásig rakott asztalon az étek.

Heverészik, nyújtózik, tekeredik,
Napozik, a jámbor IGLÓI BOA,
De kivetkőzik magából, s vedlik.

Vonalakból és színekből építkezzetek!
Példát mutat a VITÁLIS KARÚ ZULU,
S kirajzolódnak a részletek.

A páston pattog a pettyes lasztid,
Dribli után lövés, majd gólöröm,
ÉLTET, NEVESS, élethosszig!

Tegnapi, az örökifjú logika,
A MAI MAKETT épp erről híres,
Holnap is friss leszel, újra meg újra...

Históriafüzér: ÉNEMRE TÖLT,
Te vagy az emlékezés írmagja,
Ez a tudat, a lelkemben verset költ.

(A vers címe Trák gyanta, amely a Tantárgyak szó anagrammája)

Attila582020. február 2. 21:01

Fényképek a múltból

Régi megfakult fényképek,
Becses emlékek mind neked.
Sok szép dolog életednek,
Elfeledned nem is lehet.

Visszarepülsz az időben,
Felidézed boldog éned
Újra ott vagy önfeledten,
Vidáman,ifjan,szeretve.

Néha fájón belegondolsz,
Nem maradtunk fiatalok,
Eltörölnél mindent mi rossz ,
Megállítanád a Napot.

Évek múlnak könyörtelen
Nem tudsz változtatni ezen.
Fotók gyűlnek szekrényedben,
Könnycseppek a szemeidben.

Eleonora2020. február 2. 19:13

Titkos tekercs

Sok éve már, megült a szó fülében
most percnyi csendben újra ráköszönt,
képek sorát szitálja már fölébe
ím visszajött az is mi elköszönt.

Kaput keres mi élni elvezetné
mit róla tud a földi értelem
képek sodrában egyszer felfedezné
ám sorba rakni most is képtelen.

A tűzbe bámul mint megannyi őse
rőt lángok tánca jóslatot ígér
csak vonalat vés lapos rúnakőre
a múló idő életet kimér.

Időkapu lehet maga az ember
első fázis tán a fogantatás
születés lehet a második tender
a harmadik pedig nagy utazás.

Parisz2020. február 2. 18:44

Időkapu

Esti órák, szürke lakás
Ablakában merengek,
Nézem a várost,az utcán
Már nem járnak emberek.

Álmodom egy éber álmot,
Fiatal vagyok és csodaszép,
Arcom pelyhes, vállam széles,
Ez egy ifjúkori tükörkép.

Délceg vagyok, de hitvány,
Még az otthont keresem,
Elégedett vagyok az élettel,
De teljesen vele sem.

Lányok sora strázsál ajtom előtt,
Egyet szeretek, de az összes kell,
Ilyen vagyok durva, mohó,
Aki boldogságot csak másban lel.

Esti órák, szürke lakás,
Ablakában nevetek,
Kidőlök és esés közben
Minden gondot elvetek.

feri572020. február 2. 17:15

Életszekér...Az időkapu

Poros úton hagyott szekér,
A kietlen tájba belevész.
Lehajló almafa ág alatt,
Álmodik a remény.

Rám szegezi tekintetét a fénylő nap,
Barnára pirított arcom a távolba néz.
Eszembe jut ifjúságom,
A boldogságos szegény remény.

Mennyi boldog idő veszett a múlt homályába,
Mint egy álom ébredtem a változott világba.
Hol vagytok gyermekkori álmok, régi játszótársak?
Az idő kereke elsodort az álmokkal teli világba.

Poros úton hagyott szekér,
A kietlen tájba belevész.
Lehajló almafa ág alatt,
Fut velünk az életkerék.

Fenyhozo2020. február 2. 16:39

Időkapu

Távoli táj, régi álom,
múlt időknek lét fokán,
ha sikerül megtalálnod,
régi titkok hullnak rád!
Idő visszafelé lépdel,
ha emléked rád tekint,
szíved olykor sokat képzel,
Isten így csak rád legyint...

Mennyi év és fájó óra,
lelked útján zivatar?
Te csak vársz a hívó szóra,
s nincsen aki betakar,
de ott túl a kapuk mögött,
szél ringathat lágy ölén,
s minden ami rég eltörött,
benned újra földi fény...

E.M.Miller2020. február 2. 15:16

Egyszer volt...

Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy különleges karóra,
Mindig ott lógott nagyapám nyakában,
Kezén sosem hordta.

Mindig azt mesélte, hogy e óra
Különleges varázserővel bír.
Többet sosem mondott róla, csupán
Annyit,hogy ha ő már nem lesz,
Megöröklöm én.
Mikor eljött az idő,az órát
Megkaptam én, furcsa
Számlapját tanulmányozni
Kezdtem én.

Furcsa számlapján megakadta
A szemem, nem vot azon más,
Csak a bolygók rendszere.
Sok idő eltelte után rájöttem,
E furcsa óra egy időkaput nyit
Meg,ha a tizes számra koppintok,
S elrepít akárhova. Oda,ahova a
Legjobban vágyom, s segít
Elrendezni a dolgaim,hibás
Döntéseimhez megoldást
Találni,fájó lelkemen a
Sebet begyógyítani.

Kedves óra,kedves időkapu,
Repítsetek el oda, ahova a
Legjobban vágyom, ha mégcsak
Egy pillanatra is láthatnám őket,
Kiket ott hagytam, és értük fáj a
Szívem.

Talán megnyugvást találna a
Lelkem,vagy ott maradni,velük
Mindörökre.
De a vaágyam néha így is
Teljesül,ha rábökök a
Mutatóra,elvisz a jövőbe
És a múltba,más világba
Oda-vissza ő hozzájuk.

De az óra más titkot is rejtett,miről
Nem beszélt a nagyapám. Ha a
Tizenkettes számra bökve egy ksi
Ablakocskán át láthatom őket.

Időkapu,időkapu segíts nekem,
Gyóygítsd meg a fájó lelkem,
Nyílj ki újra,repíts el,majd
Zárd be a kapudat, s hagy
Ott örökre.

HarmatiGyongyi2020. február 2. 15:07

Harmati Gyöngyi: Idősíkok...

Életünk ideje az égi homokórán gyorsan lepereg,
Nem tudhatjuk lesz-e még időnk változni és változtatni!
Milyen nyomokat hagyunk magunk után?

Múltunk fojtogató mocsár, mely folyton visszaránt.
Jelenünk csalóka csapda, nem tudjuk mibe lépünk.
Jövőnk sötét börtön, mely félelemmel van tele.

Amíg élünk e hármasság mindig elkísér:
Volt - van - lesz,
Múlt - jelen - jövő.

Múltunk a maga emlékeivel már történelem.
Jelenünk soha vissza nem térő lehetőség.
Jövőnk remény, mely folytonosan felénk halad.

Amíg élünk e hármasság mindig elkísér:
Volt - van - lesz,
Múlt - jelen - jövő.

JungelGuldig2020. február 2. 14:09

[Nagyapám]

- Nagyapám! Eszembe jutottál.
Most gondolok Rád nyolc év után -
szól hozzád szerető unokád.

Együtt sok minden jót megéltünk.
Nyári estén mustot préseltünk,
citeráztál és énekeltünk.

Befogtuk a csacsit és mentünk,
amerre csak látott a szemünk.
Bejártunk mindent, felfedeztünk.

Vagyis én, mert én voltam gyerek
csak. És még nem láttam eleget.
De Te ismerted a helyeket...

Azért fordulok én most Hozzád,
nos, vannak híreim, egy jó pár.
Jó hírek, meg rosszak is talán.

Sajnos, meghalt a Kormi kutyánk.
Pincédben feldúlt mindent apám,
hordóid nem állnak sorban már.

Nem láthattad az ötös bizim
s különleges képességeim:
versbe írom gondolataim.

E versben most épp Rólad írok.
Nagyapám! Ki eszembe jutott.
Nem hallhatom többé a hangod...

Fülembe már csak a szél suttog.

gyorezoltanne2020. február 2. 13:19

Merengés
Újra itt van, itt van édes íze a nyárnak,
szabadon szállnak a vágyak.
A költő is vesz egy mély levegőt,
s áll a hiányzó szó előtt.

Ha égbolt, akkor kék.
Kacéran veled játszanék.
Mi ránk süt, az a Nap.
Nyár édes ízében benne vagy.

Álmodozni már kevés,
maradt az időn egy kis rés.
Vásott már lábunkon a cipő,
megtesszük, ami megtehető.

Visznek az évek, mint a vonatok,
velünk szállnak néma gondolatok.
Tűrünk szótlan panasszal,
üvöltünk, ha az vigasztal.

Zuhanunk sorsunkba évről évre,
keringünk életünk valcerére.
Egy villámfénynél, szélrobajban
megállunk a kapualjban.

Belepte az időt a por,
múltunk elveszett valahol.
Van a valóság, van a tény,
életünk, egy rövid költemény

LaFodor2020. február 2. 13:19

Mégis maradok!

Huszonöt évet hagyok most hátra,
múltba lépek vissza, hátha
megtalálom, mit már nem lelek,
és lesz majd a jelen is kerek.

Keresek egy arcot, egy helyet,
újra élek múló emléket.
Szembe nézek veled, ha merek,
és lesz majd a jelen is kerek.

Huszonöt évet hagyok most hátra,
a jövőbe lépek most, hátha
meglátom, hogy milyen a családom.
Nevetés, zaj, oda a nyugalom.

Új kép, egyedül szoba közepén,
könnycsepp csillog az arcom szélén.
Nincs emlék, mi szívem melegítené,
így elmúlni, jaj nem szeretném.

Voltam múltba, voltam jövőbe,
most végre újra itt a jelenbe.
Úgy döntöttem maradok, jó nekem!
Időkaput zárom, kulcsot elrejtem!

rencse2020. február 2. 12:52

Egy szobában az Idővel

Kérlek fordulj el egy pillanatra,
hadd engedjem le a hajam!
Tétován mozdítod tekinteted,
türelmest várod míg helyezkedem.

Széles vállaid falnak dőlnek,
vonalaid tekintélyt követelnek.
Vonzónak talállak e gyenge fényben,
amolyan rettenthetetlennek.

Szűkül a tér közöttünk.
Tehetetlenné dermedek.
Meleg lehelet nyakamon.
Titkon nagyot nyelek.

Közrefogsz, majd elengedsz.
Most merengve járkálsz fel-alá.
Homlokod bölcsre ráncolod.
Valami másra fókuszálsz.

Komor közegben semmi történik,
s te tovább járkálsz fel-alá.
Mit tervezel? Vihar jön talán?
Megijesztesz. Ne siess már!

Fogást keresek ingujjadban.
Várj egy pillanatra!
Közönyös tekinted rendre int.
Hát nem én vagyok az igazi?

Képernyőfény árnyékában
sebesen fordulsz sarkadon.
Már nem nézed türelmesen,
míg hajam leengedem.

5367712020. február 2. 12:30

Hová tűnt a szeretet?
(Szeretet kulcsra zárva)
Közhely lenne itt a múltat
csak részemről dicsérni,
megidézem a tanúkat,
ők fognak most mesélni.
Időkapun visszalépnek,
jönnek szépen sorban,
emlékeik visszatérnek,
ott éltek a korban.

1.”Régen minden másképp volt,
mert nem érdekelt pénzünk,
senki sem volt túlhajszolt,
És szeretetben éltünk.”

2.”Gondtalanul játszottunk,
Egy labdát rúgtunk sokáig,
minden fára felmásztunk
a suli után hazáig.”

3.”Nem volt okostelefonunk,
sem táblagép, meg internet,
mégis szép volt gyerekkorunk,
mert szeretetre még tellett!”

4.”Jó hosszú téli estéken
a felnőttek mind kártyáztak,
volt összefogás vidéken
és egymásra is vigyáztak.”

5. „Ó! Napkeltétől estéig
dolgoztunk a földeken,
megpihentünk reggelig
és a nagyobb ünnepen.”

6. „Vérré nem vált a gyűlölet,
nem kergetett a félelem,
de erény volt a becsület,
és érték meg a fegyelem.”

7. „Ott nem volt ennyi magányos,
mert összetartott a család,
túl messze volt a nagyváros,
de megismert a cimborád!”

8.”Légy nyugodt, hogy celebek,
még nem álltak a sorban,
nem figyeltek irigyek,
és hittünk még a szóban.”

9. „Te! Hová tűnt a szeretet,
már kihalt a világról,
vagy letépték a levelet
a szeretetvirágról?”

A szeretet, ne legyen tabu,
hát, tárd ki szárnyad időkapu,
kérlek, küldd őt vissza nekünk,
legyen újra szép életünk!

Agi632020. február 2. 11:51

Van az az érzés...

Van, az az érzés,
azt hiszed megélted,
jövőbe látsz,
vagy vágyaid elértek,
annyira ismerős,
annyira tudod már,
mi következik,
nincs, nincs talány.

Ez az idő, végtelen,
ott van az eredő, a van,
és ott van a lesz,
mely megfoghatatlan,
mégis mindig benne élsz,
egy perc sem,
s már tovább lépsz.

Van e olyan, hogy újra?
Hasonló, de meglehet
feldereng a jövő útja,
életlépek, érzések
már annyira csordultak,
van az az érzés,
talán...már tényleg megélted.

Eperckb2020. február 2. 11:39

Időkapu

Az időnk csak egy irányba halad,
hol egy helyben áll, hol szalad.
Mikor veszeteség fájdalmában vagyunk,
vágyjuk: bárcsak lenne egy időkapunk...

Bejárnám rajta keresztül a múltam,
mikor vidáman éltem, kacagtam.
Kislányként sellő voltam a Balcsiban,
hajam feltűzve két kis lokniban.

Könnyű szívvel dobogtak lábaim,
mikor a színpadon pörögtek szoknyáim.
Kacagott a szemem a táborokban,
barátokkal éjjel-nappal játszhattam.

Aztán jött a nagy Szerelem,
egy szép napon megkérte a kezem.
Életemet betöltötte, lelkemet ölelgette.
Aztán egy napon szívemet összetörte.

Most az időkapun át a jelenben vagyok.
Elengedtem már, de még itt vannak a romok.
Nem akarom még látni a jövőt.
Szeretném most kihasználni az időt.

A fájdalomnak is megvan az ideje,
hiszem, Isten nem ok nélkül engedte.
Remélem megértem, mi akkor a feladatom.
De egy biztos: életemet az Úrra kell bíznom.

Knoska2020. február 2. 11:22

Könyörület

/ a gyermekbántalmazás margójára/

Hiába szólsz már rám.
Nem akarok megbocsájtani.
Ha meghalok fény kisér majd
mit ígértek a szavak, a  gyolcsba tekert
rúnák.

Madárszárnyakon hoznak ők áldást.

Megremeg, talán kézbe vesz.
Ott lesz ő is.
Anyám szavai nyugtatnak, kezeim fogva.
Ne félj. Nincs miért. Vége van, véget ért.

Nem kell többet kezeim arcom elé húzni
védve, hogy ne üssön újra és újra felém.
Neki se bocsájtanék meg. Nem én.

Magamnak kellene ha egyszer végre tiszta lenne az ég.

stapi2020. február 2. 10:58

Hold-kór

Festőecseten apró csöpp – lecsöppen.
Tán egy kis színt kever, s alkot odalenn.
Bódultan, – mert művész kezéből zuhant,
s hatalmas útján az élet elsuhant...

...Belefáradt. A harcnak nincs értelme.
Az ég borult, lecsüng a szédült elme.
Útja sivár, csak a hold-kór, mi vezet.
Un már, s itt hagyna minden őrületet!
Minek legyen? A lét unalmas, sötét.
Mutatja kéjsóvár, vonagló csövét
a sors. Tölténye érintésre vár csak...

– Keretbe feszítve telnek a vásznak,
s a festő már szignózza műve sarkát.
Hátralép, megáll, s feltolja a sapkát.
A mű kész van, csak száradnia kell még...

Meg kell halnia, hogy életre keltsék!

Frank-Shaft2020. február 2. 09:55

Jövőbe kószál...

Mikor a látomásom a jövőbe kószál sokszor,
úgy gondolom hát, csodás, sok felhőtlen órát jósol,
közben érzelmesen a fohászom súgom a szélnek:
kísérjenek a szeretteim az úton, ha félek!
Hol egyáltalán nem érdekel, mi a képlet éppen,
csak buborékokat fújunk, ahogy egy képregényben...
Emelkedik a hangulat, a poénok pattannak,
buzgón énekelni zúzunk, a szomszédok jajgatnak,
a gyerekek nevetnek, engem nyúznak, fetrengenek,
biztos, miként velük negyven év múlva hetvenkedek...
Mesélek nekik nagy tetteket, mert a kis emlékek
idővel majd felidézve hatalmas kincset érnek...

pdavid20012020. február 2. 09:03

Elmegyünk innen lassan,
Nyomunk csak marad,
Egy darab voltunk,

Úgy jön majd el minden
Nélkülünk, sehol már,
Ott jártunk, mennyi helyen!

Eltűnünk, soha nem lettünk,
Vártuk egymást, mennyi lépés
Éjszakákban, bús őszben.

Fáradtan, könyvekkel telve
Sírtunk is, de közben nevettünk
Egykor azon a téren együtt.

Itt kell majdnem hagynunk,
Nekünk menni kell,
Hogy hazataláljunk mindannyian.

Talán látjuk még egymást,
Megismerjük-e majd a régi arcokat?
Kik egykor részünk voltak?

S ők megismernek-e majd?
Zord, tépett arcunkat, szemünket
A régi utcák kopott macskakövein.

Eszükbe jut-e a sok bolondság?
Mit részeg hajnalokon követtünk el,
S hogy mindez hová szökött el?

Megtaláljuk még őket?
Na és egymást?
Ha megjártuk mind az időnket...

Edeke2020. február 1. 21:16

Időgéptelenség
Valamikori magamnak írtam ezt a verset,
Aki anno még oly nagy hitben élt,
Földi mannát magának bármikor rittyentett,
Mert szeretett, bízott, várt, és remélt.

Egy nagy büdös pofont adatnék magamnak,
A mostaninak, az akkoritól,
Mert látom, hogy miből lettem Én ilyen,
Összetört szívű, megalkuvó!

Az időgép eszméje hál` Isten fantazma!
Bölcs volt a teremtő, hogy korlátot emelt,
Itt nincs demokrácia, nem lesz megszavazva,
A kényszerpályán mozgó utunkra terelt...
...csattogó masina életünk, s terhe
Nem könnyíthető, csak szaporítható,
Bár a hajtóanyag az idővel változik,
De vigyázz! Nyitva maradt még egy sorompó!

És elméleti síkon, pusztán gondolatban,
Látogassuk meg azt a fiatal fiút,
(picit irigykedjünk zsenge lelkületén,
ki előtt még nyílik számtalan kiút)

Nézd, ott van a lány! Na erre emlékszem,
Igen tavasz van... mindjárt esik...
Most indul el ajkam, félszegen, remegve,
...és... most áll meg a föld egy picikét nekik...

Könny! Te, szégyen nékem! Mit keresel nálam?
Ne legyek már ilyen érzelmes barom...
Az, hogy az enyém volt az, amit itt látok?
Már túl vagyok rajta... (ezt gondolom)

Neee! Elég, ne tovább, álljon meg a mozi,
Mit elém vetít itt a képzeletem!
Nem akarom látni újra baklövésem,
Ne rontsam el újra az életem!

Ujjaim rácsán át kipillantok mégis,
Hátha a sors most kegyes velem...
S meginti azt a valakit ottan,
S övé lesz végleg a szerelem.

Nem, nincs feloldozás, csupán a mesékben,
Happy end? - ugyan már, ne szórakozz!
Minek kell nékem a múlton álmodozni,
Mikor az csupán csak görcsöt okoz...?

Hát visszatértem ide, ebbe a testbe,
Mi börtönként őrzi a vad szívemet...
S tesznyeség tőlem, de azt hiszem, este
Törölni fogom a könnyeimet...

berndtrichard2020. február 1. 18:09

Magamnak

Hideg volt a ma esti takaróm,
olyan dermesztően hideg, hogy
szinte belefagytam az árulásba
mikor ledobtam magamról.

Erről az jutott eszembe, mikor
évekkel ezelőtt sétáltam a hajnali hegyek között.
(Mivel, nem bírtam már melletted.)

Az eső, mint egy meleg édes érintés folyt
végig a bőrömön és szinte belefulladtam
úgy zuhogott rám.

Már szinte fojtogatóan hatott rám az az üresség
amit magadnak okoztál magamnak.

Aztán mire újra éreztem levegőt a
tüdőmbe, kinyitottam a szemem és
megdöbbenve azon, hogy majdnem megfulladtam,
kihúztam a dugót.

Aztán átléptem a kádat és megtörölköztem.

Dorapoet2020. február 1. 17:52

Időkapu

Több millió fényév messze,
A világűrben,
Létezik egy időkapu,
Egy átjáró a dimenziók közötti térben.
Találkozik a múlt a jelennel,s a jövővel,
Tér és idő eltorzul emberi ésszel.
Az időkapun túl,
Lelassul minden,
Nem tudod a múltban vagy e,
Vagy ez épp a jelen.
Vagy már a jövő felé tartasz,
Vagy épp már benne vagy,
Ha eljutok ahhoz a kapuhoz egyszer,
Őszintén remélem,
Visszatérhetek a múltba kicsit
Hogy elmondjam még egyszer,
Anya szeretlek,és hálás vagyok neked,
Amiért a te lányod lehetek.
De az időkapunál remélem a jövőbe is mehetek,
Szeretném látni a kislányomat,
Milyen gyönyörű nővé lett.
Nem válltoztatnám meg a múltat,
Amit az ember gyarlóként elkövetett,
Inkább elmondanám mégegyszer
Anyukám teneked,
Amikor visszaugrok a távoli múltba,
Mikor felemeled rám a kezed,
Legyen áldott ez a kéz,és ne bánts engemet.
Ezzel megválltoztatnám az akkori jelent,
És a későbbi jövőmet,
Viszont semmi mást nem tennék másként,
Megbecsülöm a mostani életemet.

W.Greg2020. február 1. 17:47

Egy nyugodt perc

Kell az a perc, mikor megáll az élet.
Az elrohanó idő megszakad.
Hol megpihen, és megnyugszik a lélek,
mert kővé dermed a szép pillanat.
Eljön a perc és megfagy létünk sodra,
nem fut tovább, szoborrá merevül.
és kisimul a múlékonyság fodra,
és elpihen a késztetés belül.
Az elernyedt tenyér sem szorít többé,
a benne lévő víz csak elfolyik.
Egy egész élet válhat sajgó köddé,
s a lelkünk egész másról álmodik.
Csend feszül a tájra, mint keresztre,
s mint örök festmény a létkép ráfagyott,
nincs idő már a néma döbbenetre,
a percbe fagyva mélyen ott vagyok.
Van-e halál a rút hétköznapokban,
s van-e esély ebből támadni fel?
Görnyed a lelkünk kínoktól rakottan,
s a kérdésekre vajon ki felel?
És mégis jó, ha jéggé fagy az élet,
és kell a perc, ha szavad bent szakad.
Mert rájövünk, hogy lelkünk újraéled,
s az időtlenségtől lelkünk szabad!
Kell az a perc, hogy véget ér egy álom,
s indul egy új, mely holnapba emel.
A kezdőpontját a mában találom,
s hittel tudok innen indulni el.
A jéggé fagyott idő újra éled,
a képzelet újólag szárnyra kél.
Megélheted az újjászületésed,
s érezheted, megfagyott lelked él!

szolgalo2020. február 1. 16:45

Időkapu

A végtelen Idő hatalmas palota,
az átalakuló véges létek lakja.
Van rengeteg szoba,
mindnek van kapuja.
Amikor születünk, belépünk egy kapun.
Lakásunk az Élet,
amikor meghalunk, kilépünk a kapun,
létünk semmivé lesz.
Iránytű az idő,
utat mutat nekünk,
nehogy eltévedjünk.
Szakaszokra osztjuk: múlt, jelen és jövő,
emlékezéshez e tagolás kitűnő.
A Jelen pillanat,
múlttá válik folyton, mert az idő „halad”,
ha életünk marad, jövő felé szalad
ismeretlen térben, kétséges jövőben,
minden nap rövidebb,
életünk menőben.
A bizonytalanság félelmet kelt bennünk,
a halál közelít: el kéne felednünk.

Törölt tag2020. február 1. 15:42

Törölt hozzászólás.

nyakoattila2020. február 1. 14:27

Sic transit gloria mundi

Csüggedt köcsög a verandán,
hasa alján a máz randán
lepattogzott, sarka csorba,
néz egy éltes vajcsuporba.

Rézsút délceg miskakancsó,
ő is maga alatt van csó-
rikám, régen érte epedt
a ház népe, ma már repedt,

poros mentés, megtűrt árva,
kegyét senki nem sóvárgja,
szájról-szájra húzták egykor...
sujtássorán rég csurgott bor.

Légypiszok ül lopótökén,
lócán fakult, megunt kötény,
félrerúgott, saras csizma,
nyikorgó szék, kataklizma.

Gerenda, ott paprika lóg,
szemez vele egy analóg
falra szegelt, antik vekker
dacolva az elemekkel.

Roggyant sezlon, éjjeli tál,
daróc lebben, szag levitál.
Lebegek hát én is talán
letűnt idők fuvallatán...

RanchWoody2020. február 1. 13:49

Karóra

Egy megkopott, de szép óra vagyok
Ki halkan kattog, de mégis zajog
Lassacskán peregnek a percei
De a múlt időt nem felejtheti
Érzem minden másodpercemben azt
Ahogy a halál lépése nyomaszt
A szívem dobban, a percem múlik
Érzem a vég lassan felém kúszik

Nem tudhatom nekem mennyit adtak
De az elherdált percek zavarnak
Oly nagy értéke van az időnek
Kik értékelik mégis idősek
17 évemet magam mögött tudom már
Mindenért fizetünk, idő az ár

Dühít ha az időmet elveszik
De még inkább ha tőlem elnyerik
Mikor saját időm adom másnak
A lényemet a szerelmes vágynak
Elhitetik velem hogy megéri
Csak addig kellek amíg eléri

Egy rozsdás kis óra lettem mára
Lassan múlik, vár a boldogságra
Már sokszor leejtették, hanyagul
De sosem nézett rájuk fanyarul
Tudja már jól, a halál elkapja
De nem ellenkezik, vár a napra
Ha egyszer a halál keze érte nyúl
Megfogja, elrepül az időn túl

TURIKARI682020. február 1. 11:21

Szólongat a Csend.

Már néha szólongat a csend,
Idebent szívem félfáján.
S érzem hogy marakodnak véle falósejtjeim,
Rajtam mint a teremtés prédáján.

Pedig lassan útra kelek,
Magába szippant a végtelen.
De van itt egy álmom, mint a fekete lyuk,
S ha megébredek, ő is életképtelen.

Nem lettél valóságos, csak szereztelek maganak,
Mint a tolvaj hogy tapintsalak.
Csak akkor voltam boldog igazán,
Mikor ez ábrándokból végre összeloptalak.

Száguldok majd feléd pallókról eregetve,
Féreglyukakon át, mint egy nyomorék.
S kipukkanik előtted a lelkem,
Ha odaérek mit egy szappanbuborék.

Bubajboszi2020. február 1. 08:57

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Leslie20162020. február 1. 06:40

Állj meg idő !

Állj meg IDŐ, csak egy rövid percre,
veled egyezkedni, hogyan is lehetne.
Hisz megéltem immár jópár zajos évet,
de közelg már valahol, az út végén a végzet.

Oly sok mindent szeretnék még látni,
asszonyt szeretni lényét megcsodálni.
Bejárni még vagy hetedhét országot
fölfedezni oly sok látatlan világot.

Az üveghegyen túlra is elszeretnék menni,
Csipkerózsikával vadvirágot szedni.
A nagymamának finom ebédet csinálni,
az erdőnek mélyén farkasra vadászni.

Meglelni valahol mit eddig nem találtam,
értelmet találni a holnapban s a mában.
Megérteni majd önnön létezésem,
megtalálni benne a való, igaz énem.

Táguló világunk rendre megcsodálni,
először a Holdra majd a Marsra szállni.
Elmenni valahogy a világnak végére,
hogy mindezt drága IDŐ, te ne vegyed észre.

Állj meg IDŐ, csak egy rövid percre,
nem azt szeretném, hogy legyek örökre.
Csak belőled egy kicsit ajándékul kapni,
hogy a megnemtörténteket ne kelljen siratni.

borsigabor2020. február 1. 00:08

A Fotódat nézve

Fotódat nézve állok mindenre készen,
El képzeltelek jaj annyiféleképpen.
A szívemre rátalálsz végre majd újra,
Vagy csak oda állsz majd hozzám néhány szóra.

Mindenkinek szüksége van egy múzsára,
Egy szívbe markoló inspirációra.
Szükségünk van gyönyörű szép dallamokra,
A versekbe foglalt megható szavakra.

A hosszú magányos éjszakákon által,
A kezemben egy teli borospohárral.
Mikor a világom darabokra hullott,
Néha,néha a hangom is úgy el csuklott.

Mikor nem volt semmi fény a sötétségben,
Elmeredtem a visszaemlékezésben.
Vége fele a sötét búskomor éjnek,
Fotódat nézve jöttem rá hogy még élek.

Hullámok moraja hallatszott a partról,
Magányomnak sikolya lelkembe markol.
Nem találom a hazád vezető utat,
Ahogy a nap se látja reggel a holdat.

Egy álomkép ként jelensz meg itt előttem,
Édes pillant mit éber álomként szőttem.
Fotódat nézve kérem meg a sorsomat,
Had halljam újra csengő bongó hangodat.

Eszti12112020. január 31. 16:56

Elszálló idő

Elszáll az idő felettünk egy perc alatt,
Letellik hirtelen,mint maga a pillanat.
Szívünk hajt tovább az életben minket,
Álmodozunk mindíg, amíg tart az élet.
Letehetjük a terhet amit folyton viselünk,
Letellik egyszer észrevétlenül az életünk.
Óh bárcsak ne múlna oly gyorsan az idő,
Itt az életben maradáshoz kell sok erő.
De az idő felett nem mi uralkodunk,
Ő felettünk áll, ő uralkodik rajtunk.

Motyo012020. január 31. 16:43

Egyszer volt

Egyszer volt,
S az emlék ma már az elmén csak folt.
Csillagfüzér, ragyogó égbolt,
Zuhanó vadállat halált rikolt.

Szabadon szállt zöldellő mezők felett,
Mindegy volt, hogy a nap sütött vagy az eső esett.
Együtt létezett vele az élet,
Mint virágzással a méhek.

Nyúlánk alakja lassan összetöppedt,
Néha felegyenesedett még, de nem a régi már többet.
Beszínezte környezetét, mint levelek a fákat,
Kik maguktól látják megszínesedni a tájat.

Eljött a nap, mi a jövő volt,
Most a zuhanó vadállat halált rikolt.
Eljött a ma, s a tegnap már csak …
Egyszer volt.

Bátaszék, 2020. január 27.

sz_zsoka2020. január 31. 15:58

Az idő

Az idő gyógyír minden bajra,
szomorúságra bánatra,
jön egy új nap gondolj arra,
mennyi jót hozhat számodra.

Ha szemeid könnyben áznak,
a barátok rád találnak,
segítenek melletted állnak,
gyengéd szeretettel vígasztalnak.

Vidámnak szeretnek téged,
öröm szívüknek a nevetésed,
mikor hallják kedves csevegésed,
akkor tudják milyen boldog szíved!

Törölt tag2020. január 31. 15:13

Törölt hozzászólás.

955kondoros2020. január 31. 12:48

(idő és tér mozgásában)
Eszmélés

Napsugaras lombok alatt,
az erdőben áhítatban,
villan belém a gondolat,
létezem,mindig is voltam,
nano-atomja poromnak,
mint ahogy minden de minden,
ott volt már az őslevesben,
engem sem hagyott ki Isten,
vagyok bűvös körforgásban,
örök átalakulásban,
idő és tér mozgásában,
a mindenség sodrásában.

2013.november 27.

efelapi2020. január 31. 12:19

Az út a lényeg

Olyan gyakran útközben, úton vagyok,
remélve, senkit sem akadályozok.
Míg innen oda valahogy távozok,
a szín hamvassá válik szakállamon.

Olyan gyakran útközben, úton vagyok,
a múltból a jelen felé haladok
hittel, hogy szép jelen lesz, mit megélek,
a napok nem múlnak majd rettegésben.

Olyan gyakran útközben, úton vagyok,
utam egyszer ellopják, hol maradok,
ha majd valahova talán eljutok,
a megálmodott csúcsra is feljutok...

Olyan gyakran útközben, úton vagyok,
egyre nehezebb, nagyobb a csomagom,
a lépés, a haladás olyan nehéz,
az út a fontos, az eljutás nem cél.

2018. március 3.