Poór Edit -Eci blogja-

                      Az égnek sok madara,

Oly szabadon szárnyalhat,

Nincsen Földi rablánca,

Fák lombja a tanyája.

 

Vidáman trillázgatnak,

Erdő mélyén nótáznak,

Arra járó arcára,

Lágy, édes mosolyt csalnak.

 

Fürödnek Nap sugarán,

Szél borzolja tollukat,

Útjukon meg – meg állnak,

S hűsölnek a patakban.

 

 Felhők között táncolnak,

Összegyűlnek csapatban,

Hazájuk a Föld és Ég,

A természet adta lét.

 

 Debrecen, 2021. július 4.

 

                      A világ göröngyös útján,

Hív, sok kecsegtető bazár.

Megtéveszt, álomba ringat,

Később, unottan tovább áll.

 

Fokozódik hiányérzet,

Boldogság nélkül a lélek.

Keres – kutat Földi létben,

Ám, minden csak időleges.

 

Gyötrő, fájó kiégések,

Mire megérti a lélek,

Boldogságot ne keressen,

Itt, eme Földi létben.

 

Csak a szeretetnek kulcsa,

Illik bele minden zárba,

Tévelygéseknek utcája,

Következő élet karmája.

Bűn, büntetlenül nem marad,

A sors kiegyenlíti azt.

Kerüld árnyéknak világát,

Hogy mindig fényben maradhass.

Nap, mosolygó fénysugarát,

Ábrándos felhők takarják,

S váltakozó alakjukkal,

Varázsolnak szép formákat.

 

A széllel ők táncot járnak,

Felvillanó kék égbolton,

Fák lombjai meghajolnak,

Kecsesen a szél úrfinak.

 

Fenyves erdőnek zúgása,

Megadja táncnak ritmusát,

Színes, éneklő madarak,

Elcsivitelik dallamát.

 

Élő természet szólama,

Lélekemelő harmónia,

Vidám, bohém felhők tánca,

Mely szemet elkápráztatja.

 

Debrecen, 2021. június 15.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Múlik a tél, búcsúzik,

Hó angyala távozik.

Ébred tavasz tündére,

Simogat lágy szellője.

 

Jácint, nárcisz, ibolya,

Kopár avart felváltja.

Színes virág illata,

A levegőt átjárja.

 

Éledő tavaszban,

Megújul most minden lét,

Természetnek szépsége,

Esélyt kap új életre.

 

Merészen erőre kap,

Nap, aranyló sugara,

Tűzben ég ifjúsága,

Majd lenyugszik alkonya.

 

Körforgás világában,

Időkerék meg nem áll,

Újjáéledő tavasz,

Kiteljesedik nyárban.

 

Fogyatkozó erővel,

Hosszan nyúlnak az árnyak,

Fáknak hulló levele

Mutat, lenyugvó tájat.

 

Színpompázó angyalok,

Hírnökei az ősznek,

Féltőn készítik elő,

A létet megpihenésre.

 

Majd a hosszú tél után,

Újra sarjad az élet.

Virágba borulnak fák,

S a körforgásba lépnek.

 

Debrecen, 2021. április 25.

             Johan és családja Svájcban, az Alpok lábánál egy kisvárosban élnek. A nagyobbik fia Klaus már tizenöt éves, a kisebbik Stefan még csak kilenc. Feleségével Rosival boldog házasságban nevelik gyermekeiket. Szabadidejükben sokat kirándulnak és síelnek.

            A fiúk szerettek volna éjszakai síelésre elmenni, még sosem voltak. Megkérték apjukat, hogy vigye el egy este őket. A hétvége éppen alkalmasnak tűnt rá, Johan beleegyezett. Rosi inkább otthon maradt.

Nagyon hangulatos volt este a sípálya kivilágítva. A csillogó fehér hó az éjszaka sötétjében fantasztikus látványt nyújtott. Nem akartak sokáig maradni, így egy rövidebb pályát választottak a síelésre. Már majdnem leértek, amikor Johan arra lett figyelmes, hogy szokatlan dübörgő hangot hall. Hátra nézett és látta a hatalmas hógörgeteg hullámzását, amint igen gyorsan zúdulva le feléjük tart. Ordítva figyelmeztette a fiúkat, de azok nem hallották a lavina zaja elnyomta apjuk hangját. Majd hirtelen vészjósló csend támadt. Az óriási hótömeg szétszórta őket és elfedte.

A hegyimentők észlelték a lavinát, így azonnal elindultak a keresésükre, több síelőt is maga alá temetett. A szirénák, folyamatosan sivítoztak és szállították a sérülteket a kórházba. Rosi erre lett figyelmes és nagyon megijedt, hogy mi történhetett. A helyi adóból értesült a balesetről. Nem tudta, hogy családja melyik pályán síelt, és azt sem, hogy a lavina melyiket érintette. Így borzasztó nagy aggodalommal várta haza őket. Bízott benne, hogy talán szerencséjük volt és nincsenek a sérültek között. Több óra is letelt, már haza kellett volna érkezniük. Egyre inkább balsejtelem gyötörte, még vár egy kicsit gondolta, és ha addig sem érkeznek haza, bemegy a kórházba érdeklődni. Folyamatosan figyelte a helyi híreket, de semmilyen információ nem érkezett a sérültekről.

Hatalmas területet kellett átfésülni a hegyimentőknek, mivel a síelőket szétszórta a szélrózsa minden irányába. Ez nagyon időigényes volt. Mentőhelikoptereket és kereső mentőkutyákat is igénybe vettek. Fák közé sodródva egy mentőkutya fedezte fel Johant, aki kihűlve eszméletlenül feküdt a hó alatt. Kórházba szállítás után, irataiból kiderült a lakcíme. Egy rendőr elment a lakásra, hogy értesítse a hozzátartozót, amennyiben van. Nem tudták ugyanis, hogy még kiket kell keresniük, hány személy tűnt el.

Rosi teljesen megrémült, amikor az ajtóban a rendőrt meglátta. Ő elmondta, hogy Johan a kórházban van, de szeretne érdeklődni, hogy egyedül volt – e vagy nem. Az asszony könnyeivel küszködve számolt be arról, hogy két fia is vele volt. A férfi azonnal rádión értesítést adott le, hogy két fiút is keressenek még a környékén. Rosi egész testében remegett.

– Jöjjön asszonyom, elviszem a kórházig.

– Nagyon… köszönöm… – válaszolta zokogva.

Egy ápolónő a férje ágyához kísérte. Mindenfelé csak sérülteket látott, akik egymás után érkeztek és rohanó orvosokat. Johan éppen magához tért.

– A fiúk? Hol vannak a fiúk? Mit tudsz Rosi?

– Semmit nem tudok…, – és zokogva rázta a fejét, még keresik őket… – mondta elcsukló hangon.

– Még láttam őket előttem, mielőtt a lavina betemetett. Kiabáltam nekik, de a hangos dübörgéstől valószínű nem hallották meg – közben neki is visszafoghatatlanul eleredtek könnyei.

Eközben nagy erőkkel folytatták a kutatást tovább. Már hajnalodott, amikor még beljebb az erdőben megtalálták Klaust, aki szintén nem volt eszméleténél és azonnal újra kellett éleszteni. Helikopterrel szállították a kórházba. A fiúnak erős szervezete révén kisebb sérülésekkel végül megúszta a kalandot, az édesapja melletti ágyon feküdve várta a teljes gyógyulást. Rosi egy percre sem hagyta ott őket, segített az ápolásban. Most már együtt izgultak Stefánért, akit még mindig nem találtak.

A híradásból kiderült, több mint húsz embert eltűntnek nyilvánítottak. A kutatást pedig befejezték. Amikor ezt meghallották, mindannyiukból feltört a hangos zokogás. Az ápolónő nyugtatót kellett adjon nekik, Rosi az idegösszeomlás határán állt. Az osztályos orvos Sammel, egyben kutató – mentő orvos is. Nagyon átérezte a helyzetüket, hiszen egyetlen fiát pár éve egy lavina balesetben vesztette el.

– Asszonyom! Nézze, tudom most, mit érezhet. Sajnos, már nincs sok esély, hiszen hosszú idő telt el azóta. Ám én megígérem önnek és családjának, akik szerencsésen megmenekültek, hogy előkerítem az ön fiát, élve vagy holtan azért, hogy legalább tisztességgel eltemettethessék.

– Köszönjük… Főorvos úr.., – mondta elhaló hangon.

– Tudják, van egy husky kutyám, Jeremy. Az én fiamat is ő találta meg. Szükségem lenne Stefantól, valami ruhaneműre, amit használt.

– Igen, persze, máris haza megyek érte.

Rosi, hamar visszaért a kórházba gyermeke pólójával és átadta Sammelnek.

– Köszönöm, azonnal indulok.

A főorvos befogta Jeremyt és már indultak is a síszánnal. A vélt helyszín közelében, ahol megtalálták az apát és kissé távolabb a fiát, elengedte kutyáját. Az orvos nagyon meglepődött, mivel teljesen ellenkező irányba kezdett el futni Jeremy.

Oldalt egy sziklafalnál megállt, majd éktelenül ugatott és kaparta a havat. Azonnal odarohant ő is, majd egyre mélyebben ásott a sziklahasadékba. Egyszer csak meglátta a fiú piros dzsekijét, biztosan tudta, hogy Stefan az. A fiú alélt és kimerült állapotban volt. Azonnal bebugyolálta és a szánra fektette, rögtön indult vele a kórházba. Szerencsére a sziklahasadék védelmet nyújtott neki, így életben maradt. Mire beértek, addigra magához is tért.

            A család könnyekig meghatódva, boldogan ölelte magához kisebbik gyermeküket. Mindannyian hálásak voltak Sammelnek, hogy megmentette őt. Stefan a későbbiekben nagyon összebarátkozott Jeremyvel, sokat játszottak együtt. A főorvos arcára visszatért a mosoly, mert egy kicsit a fiát is látta Stefanban.

 

Debrecen, 2021. február 11.