stapi blogja

Locsolóvers alsósoknak

Itt a húsvét, tetszik nekem,

minden csoki nekem terem.

Üveg kölnit teszek zsebre,

s nem ügyelek minden cseppre.

Így jöttem el tihozzátok,

kik a Kindert kiosszátok.

Legyetek hát termékenyek,

ez üveggel azért teszek:

Hajatokat megöntözöm,

a locsolás nagy-nagy öröm.

Ugye, lányok, nem bánjátok,

ha rátok sok cseppet szánok?

Majd ha végzek, én sem bánom,

ha a zsebem tömve látom!

Szeretem a Kinder tojást,

élvezem e régi szokást.

2020. április 11.

Locsolóvers nagyoknak

Nem vagyok már olyan kicsi,

hogy apám is jöjjön,

nem akarom, hogy utána

párnák között nyögjön.

Elbírom én az üveget,

a verset is tudom,

el is mondom itt most nektek,

amíg meg nem unom.

A kérdésem arról szólna:

locsolhatnék végre?

Azután majd – ha kínálnak –

leülök egy székre.

(Megkóstolok mindent sorban,

mintha otthon volnék,

s megköszönöm tisztelettel,

mielőtt távoznék.)

2020. április 11.

A mesemondó kalandjai - Ovikaland

Kedves Gyerekek!

            Írtam már a mesemondóról több mesét is, de ami a minap történt vele, az már igazán különös. Nem is tudom, hogy mondjam el...

Az történt, hogy a legutóbbi meséjét soká nem tudta elmesélni, mert az óvodások éppen  a szünidejüket töltötték, – ki otthon, ki a rokonoknál. Mikor végre újra együtt voltak, értesítették őt, hogy mehet mesélni, mert már nagyon kíváncsiak, hogy mi történt a hosszú idő alatt, milyen kalandokban volt része a hős mesemondónak.

            Elindult hát, vitte magával a mesét, amit a fa alatt írt, méghozzá versben! A hosszú szünet alatt egészen megtanulta, így aztán még a füzet sem kellett – amibe otthon szépen, gyöngybetűkkel beleírta – ahhoz, hogy el tudja mondani. De azért nem árt az óvatosság, hátha mégis elakad. Jól is tette, hogy nála volt, mert a nagy izgalomtól tényleg megakadt egyszer-kétszer, így aztán bele-bele nézett, nehogy hibázzon. De végül olyan jól sikerült neki elmondani a versét, hogy a gyerekek nagyon megtapsolták. Aztán megkérték, hogy maradjon ott, és töltse velük az egész napot. Az óvó néni meg helyeslően bólintott. Na, ekkor kezdődtek csak az igazi mesemondó kalandok!

Mert bizony ő már eléggé idős volt, és ahányszor csak feladatot kapott, mindig elrontott valamit. Csetlett-botlott, mint a bohóc a cirkuszban, – a gyerekek meg úgy nevettek, mintha tényleg ott is lettek volna. A mesemondónak meg talán még a szemébe is eshetett valami, mert időről időre kacsintott egyet és kajánul mosolygott – hol a gyerekekre, hol meg az óvó nénire nézve.

Amikor meg Ki mit tud-ot játszottak, olyan butuskán válaszolt, hogy mindig ő volt az utolsó. Így aztán ajándék nélkül maradt, nagy-nagy bánatára. Kesergett is eleget, panaszkodott az óvó néninek, hogy: „...hát ez most már mindig így lesz?... Végre rászántam magam, hogy mesét mondjak, aztán most itt van, kiderül, hogy a gyerekek sokkal ügyesebbek, okosabbak, mint én...” És megint, mintha beleesett volna a szemébe valami, mert újra egy nagyot kacsintott. Hiába, ebben a korban már rossz a mesemondók szeme...

            Egy idő után az óvó néni véget vetett a játéknak, és megkérte a kis csapatot, hogy járják körül az óvodát, mutassák meg a mesemondó bácsinak, hol is töltik napközben az időt. Így aztán bebarangoltak minden termet, sőt, az udvart is. Ki is próbáltatták vele a hintákat, mászókát, de még a pici motorokat is! Aztán jót nevettek, hogy milyen furcsán mutat rajtuk...

De bizony – mint minden jó dolog – ez is gyorsan eltelt, így hát a mesemondó elbúcsúzott tőlük és haza ment.

            Sajnos nem lehet tudni, hogy találkoznak-e még, mert az óvodások hamar elballagnak és a szeptember már az iskolában találja őket. De ha ti meglátjátok valahol, feltétlen szóljatok, hátha tudok még róla egy újabb mesét írni. Addig viszont én is elbúcsúzom.

Sziasztok!

2017. november 26.

Szunnyad az élet

Juhász Magda: Táncol az eső
- tréfás átirat -

Havazik csendben,
de mintha rázna,
üvegest jár a
pálinka lába.

Gyönge edényke...
Üregét tartja,
a gazda szája
puszilja, falja.

Szeszfoka ötven,
nótára gyújtja,
elnyeli mindjárt
mámora kútja.

Hópihe hullik,
szunnyad az élet...
Riadót fújnak
angyali lények.

2017. szeptember 16.

https://www.poet.hu/vers/217081

Bolha Béla

Bolha Béla kalandjait

most megénekelve,

bolha búba öltözködöm,

gondom elterelve.

Nem akárki Bolha Béla,

nem kezdhetem bárhogy,

macskajajjal éneklem én,

B-ében, és akárhogy.

Bolhabánat vitte tova

szárazföldi útján,

szomját oltva vedrezgetett

Bolha Bálint kútján.

Bolha Bálint nem tesója,

nem is földi néki,

iszonyatos méreg tüze

lobban fel, a régi.

Emlékeit felidézve

arca sötét, szürke...

Mért ily morcos, ilyen kormos

épp ma ez az ürge?!

Bolha Béla a tudója,

ő tett neki rosszat:

évek hosszú garmadában

neje után koslat!

Vagy ha nem, hát az is kisnyúl,

alkalom van erre,

bosszút forral forralt borral,

és nem viszi perre.

Nem perel hát Bolha Bálint,

megitatja vízzel!

Nem vederből, - kútja mélyén

lesz a Béla vízjel!

Bugyog egyre Bolha Béla,

s ha nem vagyok észnél,

kis énekem legvégére

csak gyászosan néznél.

De időben teszek róla,

ne legyen itt gyászhír:

félbe vágom macskajajom,

mert ez bizony álhír.

Bolha Béla, s Bolha Bálint

ökörköri klubtag:

érettségi vizsgájukon

mindketten megbuktak.

2017. február 22.