Janus blogja

 

Mosdik a szellő hajnali fényben,

bújik az árnyék , rigó fütyül,

készül a reggel  keleti szélen,

mosolyát küldi, s az arcomra ül.

 

Ablakok nyílnak, ébred az utca,

lomközül galamb szárny integet,

libben és csapkod ,indul az útra,

cikázva járja be az eget.

 

Mozdul a város, nyüzsög, zajong,

koppan és csörren, dobbanva lép,

nyikorog ,reccsen, üresen kong,

de lehetne csend is voltaképp.

 

Megmosdott szellő bújik a házba,

fújja a függönyt, s  ágyamhoz ér,

indulnék vissza,( az álom zárva)

oda hol ajkam az ajkadhoz ér.

 

 

Alkony hozta sötét dombból

lett fekete hegy az este,

itt ülök a csend  hintában,

bámulok csak elmerengve.

 

Hallgatás lök jó magasra

s látom, hogy a láthatár

nyílik, mint a kagyló héja,

s benne bíbor gyöngynap vár.

 

Elmaszatolt horizonton

indul a nap gombolyagja,

meghajló fű íve fölött,

fénylő fényét mind  kibontja.

 

Suttogó sás aranyat fest,

szomorúfűz felvidul,

apró tónak tükörlapján

bárányfelhő lángra gyúl.

 

Leszakad a csend hintája,

ébrednek már a zajok,

bemegyek a kis szobába,

lassan föléd hajolok,

 

napnak tüzét, üzenetét

mind ajkadra csókolom,

lábujjhegyen jön a reggel,

ébredj édes angyalom!

 

 

 

Ez a világ, lásd meg a valót,

melyben a tett, a szó

egymásba karolva, ölelve,

mint a föld, és a hó!

 

Mint a föld, és a hó,

melyekből  tavasszal fű terem,

az igaz szóból , a hős tettből

talán sarjad majd  az értelem.

 

Az értelem,melynek

hadat üzent a pusztulás,

amit csak az őrült akarhat,

az elmebaj, és senki más!

 

Ez a világ, lásd meg a valót!

Földön a toll, s a fegyver,

ki a hazáját védve halt meg,

az hős, ki félni sem mer.

 

A hős, védte az élőt, a sírokat,

 népe előtt lett pajzs, eleven,

hó és föld vérétől pirul,

nézd, és nőjön nagyra az értelem!

 

Az értelem, mely összefog

igazságot, emberséget,

és legyőzi az őrületet,

s ad a hősnek nyugodt, végtisztességet.

 

Makszim Krivcov ukrán költő halálára.

 

Változunk, egyre csak változunk,

nem növünk , csak lassan elkopunk,

mint a hegy, kit a fagy s a szél ölel,

a düh krátere magmát nem lövell.

 

Hallgatunk, s a csenddel jól lakunk,

ők lopnak, de mi sohasem lopunk,

beletörődve a jóistenre várva,

leszünk a halál sovány vacsorája….

 

Változunk, bégetünk üvöltés helyett,

ez a föld, e haza szörnyű mérgezett,

elszárad, elkorhad minden, ami jó,

ez a balga nemzet zsebre rakható.

 

Változni kéne, változni magyarrá,

aki a láncait a gaz kezére rakná,

ledobva válláról a rabszolga terhet,

pusztítva királyt, grófot, fejedelmet…

 

Változni kéne, de az nekünk nem megy,

mi vagyunk az új gitt rágó egylet,

s míg kérődzve egy nagy csordában rágunk,

ellopják alólunk szép Magyarországunk…

 

 

Reggel

 

Már ragyog a lenge köd,

sejtelmes titok az ég,

a lombok dús szemöldökök,

melyek alól a messzeség

néz rám, ahogy bámulok,

átölel a nagy titok,

borzong a lomb, borzongok én,

illan a köd,  s eljön a remény.

 

Este

 

Fekete kabátot

gombol a fára az ég,

levél gomblyukon

fénylik a messzeség,

üzen a távol,

reszketve bújik a nap,

árnyék tenyerén

már alvó  napsugarak.

Lépked az este

lábnyoma szürke,

lámpafény kacsint

a holdezüstre,

csillagok nyílnak,

az égi virágok,

ragyogó tejút,

és fellegből árok.

 

 

2023.12.31.