legland blogja

Valahol csak vagy,

de miért akarod hogy ajkadat,

csak a Hold árnyéka simogassa újra,

mint templomban a keresztre feszítettét,

a pap újja.

Valahol messze vagy,

de álmaimba még is beszöksz,

szívem szétvert páncéllemezei közt,

hogy úgy lélegezz ott, 

mint a föld fagyos barázdáiban tavasszal,

az ősszel elvetett mag.

De vigyázz, mert ha felgyújtasz,

lelkemben mindíg, 

örökké már csak, 

lángnak akarlak!

Vigyázz, mert vak vagyok ha repülök,

ezért ne engedd el, sÍmogasd a kezem,

ha ölelésedet esténként, 

majd magamra veszem!

Vigyázz, ne engedj szöknöm, 

és mikor már ott vagyok,

vágyaim ezüstös cafatjait zárd lakatra rögtön;

vagy kérd oda ajkaidra:

szép lesz az ott: - akár télen szokott,

Havanna kék egén este,

az a sok fényes, csillagmorzsa,

mialatt a mesztic lányok álmodják ölükben, 

a nyári szerelmeket újra, és újra...

Elvakítod a szemem;

mint éjjelente, ha a Tejúton járok:

azok a rezgőcsípőjű,

könnyűvérű csillagok!

Elvakítod a szemem,

hiába látom már, árnyékát a kígyónak,

ott fent a fán;

akkor is leakarja szakítani, almádat a szám.

De hogy elvakítod a szemem,

köszönöm; így nem látom,

hogy megszaporodott éveim,

mily bátran jönnek velem szemben:

hogy ítéletet mondjanak,

akár már holnap, felettem!

Hogy elvakítod a szemem,

köszönöm;

de koponyám iszonyatos boltozatát,

még is összeroppantja a tudat:

hogy nem, nem;

mégsem lenne már szabad...

Mert ujjam már béna a billentyűkön,

hogy minden nap valami szépet írjon;

szívem is ütött-kopott:-meg a csókom...,

hát belátom, véget kellene hogy érjen egy hősi korszak;

aludni is kéne már egy kicsit;

vagy nagyon sokat,

és szívem világítótornyán,

lekapcsolni végleg, azokat a tűz-fényű, szerelem-lámpákat.

Elképzelem, milyen lehet a szemed;

mint felkavart tó vízén,

ha a lemenő  Nap, lángolva ott remeg.

Elképzelem a szemed:

- koldus vagyok; 

és az elém vetett, két aranypénz, rámnevet!

De elképzelem a csókod is;

- mint a Nap ha lezuhan a köre,

és megéget mindent, ami pőre!

Elképzelem az ölelésed:

- mint barna fák gyökerei,

ha belemarkolnak a vágyódó földbe!

Ó, elképzelem a csókod, ahogy fojt;

- mint mikor ha, az ember lába alól,

reggel az ébredés kirugja  a Holdat,

de a vágya még,

az álmok gyönyörű kötelén,

fuldokolva: lengve- lóg!

Oly szép és csendes vagy,

mint tó ölén délben,

ha hullámokkal játszik a nap;

de szép vagyok én is,

mint az, kit már a bitófa alatt,

megáldott egy pap.

Szép vagy, mert még nem voltál szeretőm,

s csókjaim nem égették össze rajtad;

arcod bársonyos imaszőnyegét: az ajkad!

Szép vagy és tiszta, mint kit édesanyja sírjához

még csak a Holdfény kísér,

akkor is, ha este az úton egyedül fél.

De szép vagyok én is...,

mint az utcákra lerakott kövek,

miket már lánctalpak összetörtek;

de még arra jó lehetek,

hogy Napkorong tűzű csókjaid,

rajtam melegedjenek.

Szép vagy..., de úgy lehetne már kereszt,

mellemen keresztbe rakva a kezed:

- és ha ott lesz, legyen sokáig;

Szívem, csúf koporsója felett!

Tovább haladni előre;

de merre az út,

csillagfény-virágos teste;

és a tél miért vetkezteti a fákat,

miért meztelenre?

Tovább haladni arcodon,

s aztán szétpazarolt mosolyodból,

felépíteni ott, az én új világom...

Hová lett a munkám bére,

miért feketelyuk, a csillagok elhullott vére?

Tovább haladni előre,

s tüzes ijammal, mint Robin Hood,

felégetni a sötét erdőket,

mielőtt más lopna belőle...

Haladni, menni,

miért akarsz gyáván meghalni,

hisz csak az az ember nyer, aki mer!

És ne engedd el soha,

hogy egyszer,

a lehetetlen is lehetséges lehet:

de csak akkor, ha nem ismered el;

- hogy van olyan szó, hogy: soha;

mert aki ezt tudja, az már ma, már most nyer!