Rika

Elfáradt a lelkem a csodára várni,
És te nem akarod látni...
Kényelmes állnod, merev döntetlen,
Míg én fuldoklok a könnyemben.

Sötét méreg, marás, állandó várakozás,
És te nem mozdulsz, csak állsz...
Sápadó fényemen merengsz; Miért?
És nem akarod benne látni a halált...

Ó te angyal te csalfa szent

Karod pusztít, ajkad épít

Igen-nem, igen-nem.

Reszketeg pehelytollak

Mennyei fényben és porban

Hittel hitetlen, hittel hitetlen.

Te ki tiszta és igaz

Szívemnek kemény vigasz

A néma szó, a néma szó.

Igazat hazudik a hajnal

S ő átsuhan az égen

Éjsötét ízű fehér szerelmében.

Legyen éjjel vagy legyen akár nappal,

Leomló alkonyat vagy pirkadó hajnal.

Köröttünk lehet magány és sűrű bánat,

Tekintetem percei mindig megtalálnak.

Reggelente kócos tükröm mosolya

Az ajkaidon csillan vissza rám,

Nappalom szélkeringő gondolata

Feléd húz, téged vágyón kíván.

Az alkonnyal hozzád simulok,

Akkor megérintem lelked,

Szíved ritmusából érezni fogod,

Ott lüktetek benned.

A gyönyörű éjjelben megannyi a bánat,

Ne adjunk több fájó könnyet a világnak.

Lángoljon az öröm benned és bennem,

Hisz itt vagyunk, együtt, csak mi ketten.

Emlékszem arra a tavaszra,
Testemben kihűlt vágyakra,
Megtört keserű szívemre
Álomtalan üres lelkemre.

Ugyan úgy kelt a hajnal,
Hidegen süvöltő zajjal.
Eltűnt a város mögöttem,
Utolsó vágyam követtem.

Nem bíztam és nem hittem,
Csak hagytam had vigyen
Ragadjon magával a hév,
Ez volt az utolsó esély.

A város zaját elhagyván,
Messzi tájakon suhanván
Egy idegen szólt hozzám
Némán, a mosoly hangján.

Hangjában gyengédség
Lelkében édes béke
Szemeiben tükröződött
Szívének tűzörvénye.

A világot mint lyukas garast
Úgy dobtuk a semmibe.
Hittünk egymás szívében,
Hittünk a szerelemben.

Elillantak az évszakok.
Nyár az ősz a téli fagyok.
Napjaink könnyekkel folynak,
De tudjuk, szebb lesz a holnap.

Egymásba szőtt kezekkel,
Hittel és reményekkel
Így várjuk az új tavaszt,
Hogy eljön, s örökre itt marad.

Felolvad majd minden bánat,
Mint viasz a gyertyalángban,
Mint jég a napsütésben,
Mint szív a szerelemben.

Hallgasd a nyugvó nap szavát,
Miként hívja sugaras hangján
Az ébredő holdat, s altatódalán
Hogyan borul aranyba a világ.

S meghitt, lágy sötétben
A kóbor szívek összeérnek.
Táncuk szikrázó csillagok alatt,
Vággyal telt szerelmes gondolat.

Táncoltunk a víztükör felett,
Átléptünk ezer és egy életen,
Már túl sokszor búcsút vettünk,
Hát ébredjen e hajnal bennünk.